Répasüti

A sárgarépa, a barnacukor és a citrom találkozása igazi jóbarátság. Nem egymás mellett, hanem egymásba karolva, egymást átölelve menetelnek be az ember szájába. Az ízét számomra szinte éteri magasságokba emeli az a tény, hogy gyerekkorom egyik meghatározó gasztronómiai élménye, nameg, hogy az eredeti recept a dédnagymamám múltbéli zamatos kis lábnyoma itt a jövőben :) Bármíly hülyén hangozzon is most ez :) Az elkészítésére azonban csak az vállalkozzon, akit nem zavar, hogy a sok hűhó szinte a semmiért van, már ami magát a matériát illeti. Ahogy készül, úgy fogy. A készítő egyetlen esélye a folyamatos, munka közbeni nassolás. De még ez sem teljesen kielégítő, mert én például ennek a fogyasztását úgy képzeltem, hogy amikor már minden agytiporka alszik, akkor a könyvemmel, egy nagy pohár mentás limonádéval és két-három darab ilyen kis csodagolyóval kiülök az erkélyre és magányosan élvezem ki a pillanatot. Átfutott még az agyamon az is, hogy elrejtek egy párat, úgysem látták volna, mert a kuktáim nem érik fel a konyhapultot...de a gonoszságfaktorom meglepően alacsony volt vasárnap:) Az elkészítése baromi egyszerű. Semmi más nem kell hozzá, mint körülbelül 1 kg sárgarépa, fél kg barnacukor és 2 nagy biocitrom. A répát megtisztítottam, meghámoztam, ledaráltam egy 1 ek. napraforgóolajon kis lángon elkezdtem párolni. Amikor már üveges volt, akkor hozzáadtam a barnacukrot és ezzel addig-addig kevertem, kavartam, melegítettem, amíg a levet, amit a cukortól engedett majdnem teljesen elfőtte, lehetett látni, hogy már formázható. Hagytam hűlni és amikor már majdnem kihűlt, akkor belereszeltem mindkét citrom héját és belecsavartam az egyiknek a teljes levét. Golyócskákat formáztam, cukorba forgattam és kis papírtányérkákba tettem...volna :)

Büdösbence :))

Így hívtuk a gyárilag gabonapoloskaként emlegetett förmedvényt. Gyerekkorom legúúúútálatosabb pillanataként tartom számon, amikor az édesen csábító málnaillatban fürödve, csukott szemmel zabáljuk a gyümölcsöt és minden másodikat ki kell köpni, mert ez a randa bogár beköpi vagy levizeli vagy nem is tudom mitcsinálja. Válogatott kínzásoknak vetettük alá másik "nagy kedvencünkkel" a krumplibogárral együtt. Ezeket most nem részletezem, pedig ma reggel, amikor hátramentem a kertbe begyűjteni a mai termésadagot, akkor pontosan ezek a válogatott kínzások jutottak eszembe. Ugyanis az imágók ellepték a kertünket. Mindenen ott ücsörögnek. És, bár állítólag a biokertész ezt a tényt is elfogadja és ráfogja létüket a természetes egyensúlyra, én azért ma elképzeltem, hogy egy imágókkal teli kondér alá gyújtok vagy füttyentek egy madárrajnak akik szempillantás alatt felcsipegetik őket készülvén a téli hájnövesztésre. Egyébként így imágóként kifejezetten szépek. De ha arra gondolok, hogy jövőre ettől is többen lesznek és akkor már M-es méretben fognak pompázni és petézni, le tudom nyelni pillanatnyi csodálatomat kinézetük iránt. Ígyhát majdnem minden zöldséget ki és leszedtem, amit lehetett, hogy a világ legbüdösebb csalánlevével lőjem őket seggbe. Ettől azonban vélhetően nem fognak elpusztulni, úgyhogy aki nem menekül el, azt kénytelen leszek végleg kiiktatni. Ennek rendjéről és módjáról pedig konzultálni fogok a legeslegilletékesebb szomszédnénivel, aki szintén csak végső esetben fordul vegyszerekhez. Mindenesetre a kiskosaram szemkápráztató volt ma délelőtt :)) Zöldparadicsomból almával, citrommal és gyömbérrel chutney-t fogok készíteni, kócos kis sárgarépáimból citromos répasütit, azt a szakállas ősöreg karalábét a már említett módon hibernálom egy téli leveshez, a padlizsánokból pedig egy indonéz rizottót fogok készíteni. A paradicsomtöveimtől egy percces néma felállással búcsúztam, szintén ma reggel. A gyümölcsöket is elérte a rothadás, esélyem sincsen ebből több liternyit eltenni télire, de mintha anyukám megérezte volna, felhívott hogy hihhetetlen méretű és ízű befőzőparadicsomot stoppolt le a zöldségesénél, úgyhogy vigyázat csalni fogok.
Szeptember van...nem hiszem el....

Ha azt mondom húsleves...

...mindenki másra gondol. Mert ez nem csak egy ételnek a neve. Legalábbis számomra nem. Sokkal inkább egy hangulaté, egy érzésé, melegségé, illaté, érintésé. Az otthon, az anya, a nagymama szavak szorosan kapcsolódnak a szóhoz: húsleves. És mivel 4 napot töltöttem távol az otthonomtól, ezért az egyik első dolgom az volt (közvetlen a 6 adag mosás, porszívózás, ölelésbenfürdés, Lacivalkávézgatás és iskolai kreditszámolgatás után), hogy elkészítsem a legízletesebb húslevest, amit ismerek. Minden egyes részletét az anyukámtól lestem el, azokat is, amik abszolút megbolondítják a klasszikus változatot. Mármint a nálunk ismeretes klasszikus változatot. Mert ahány ház, annyi szokás alapon már legalább ezerféleképpen elkészítve kóstoltam. Lehet aranysárga, könnyedén áttetsző, nyárias, lehet súlyos, mélybarnássárga, zsírgyöngyökkel tűzdelt, télies, lehet zöldfűszeres, gyógyító, nekem mind közül a chilis-kurkumás-gyömbéres változat ízlik a legjobban. Fontos azonban megjegyezni, hogy a használt fűszerek ne vegyék el a húsleves jellegét, tehát csínján kell bánni velük. Ugyanúgy kezdem el, ahogyan az alap változtat (leszámítva, hogy a kertből ástam ki hozzá a sárga és fehérrépákat, onnan hoztam be hozzá a zsenge zellerszárat egy szép csemegepaprikát és szintén onnan a már fásabb karalábéfejeket, amiket csak forró vízbe dobok egy pillanatra hámozás után és negyedelve elteszem a mélyhűtőbe, hogy télen se kelljen kétségbeesnem a leveskészítésbe fogok). Amikor már úgy másfél órája gyöngyözve forr és minden életadó alkatrész bennevan, akkor frissen belereszelek egy ujjpercnyi gyömbért, 1 nagyobb fej friss fokhagymát, hozzáadok egy tk. kurkumát, amitől a színe valami elképesztő lesz, ráteszem a fedőt, lekapcsolom a lángot és még úgy fél órát hagyom, hagy darvadozzon. A mostanra gyönyörű pirosra érett chilipaprikát csak mi felnőttek karikázzuk bele nagy buzgalommal, és hagy ne mondjam, hogy milyen jól is tud ez esni egy olyan hűvöskés estén, mint amilyen például a tegnapi is volt :)
A sárgarépa kérdéskörrel kapcsolatban még igyekszem feltenni gyerekkorom egyik kedvenc édességét is, bár ezt időigényes lesz kivitelezni azokkal a kacifántos példányokkal, amiket idén növesztettem...így jár a hobbikertész, aki nem lazítja totál porhanyósra a talajt, mielőtt elveti a sárgarépa magját...

Gondolatban ottmaradtam

...bár fizikailag és lelkileg is itthon vagyok és a megérkezésem pillanatában mélyen magamba szívtam az otthonom, a gyerekeim és a férjem illatát. Ők is az enyémet, bár ne tették volna :) A csontomig átitatott a 4 napig tartó tábortűz füstszaga. De gondolatban ottmaradtam. Maradtak olyan emlékeim, beszélgetések emberekkel, földközeli bölcsekkel, amik sokáig elkísérnek még. Sajnos ez a négy nap kevés volt ahhoz, hogy megérthessen az ott élőket és az őket körülvevő kis univerzummal való szimbiózist. Nem mindennapi élményben volt részem, főként, hogy Taliándörögdön a kőfalak réseiből páfrány és vérehulló fecskefű nő,  minden és mindenki átitatott a természetességével, hogy Annus néni, annak ellenére, hogy aznap látott először életében, szinte már az intimitás határát súroló dolgokat osztott meg velem több órán át a nyári konyhájában, miközben a saját borával töltötte színültig a poharam (száraz fehérbor, mégis puha mint a méz), később János bácsi is kiül hozzánk a délutáni pihenője után és bölcsen, befogadón, barátságosan, de hangok nélkül kommunikál. Reggel lódobogásra ébredek, lezuhanyzom, hátrasétálok és meglesem a lovardában dolgozó lányokat. Körbesétálom a birtokot. Az almafa ágai roskadoznak a permetet nem látott, hibátlan, roppanós gyümölcstől. A gólyafészkek üresen várják a tavaszi beköltözőket. Monumentális fenyők árnyékában lépdelek. Megszúr egy gyönyörű rózsa tövise. Belebotlom egy körtefába, leszakítok egy gömbölyű szilvát, a nadrágomba törlöm és megeszem. Feszül a csend köztem és a táj között. Mély levegőt veszek. Bódító lehet tavasszal. Arra gondolok, hogy ezt a fiúknak is látnia kell. Éreznie kell. Nálam a fényképezőgép. Az apró részletekre koncentrálok.

Mindezeket az ábrándozásokat szinte tönkretette az amúgy izgalmas kötelező feladatunk :) Pedig Annus nénit, mint életélményt is ennek a feladatnak köszönhetem.