OSZABISZ nyilatkozat - tájékozódni, tudni, ismerni vágyóknak, előítéletektől menteseknek és fröcsögőknek, támogatóknak, anyáknak, apáknak, azegészvilágnak

Orvosok a Szabad és Biztonságos Születésért
 Budapest, 2010. október 10.

Az Orvosok a Szabad és Biztonságos Születésért és a szüléssel/születéssel kapcsolatban hasonlóan gondolkodó orvosok mély megbotránkozással hallgatják és olvassák azokat a médiában megjelenő híradásokat, amelyek az Alma utcai Napvilág Születésházban történtekkel és dr. Geréb Ágnes előzetes letartóztatásával foglalkoznak. Az információk ellentmondásosak, sokszor megtévesztőek.
Orvosként nehéz azt elképzelni, hogy a születésházban lezajlott szülés után a spontán légzés és megfelelő keringés nélküli újszülöttet életmentő beavatkozások nélkül gyakorlatilag magára hagyták volna az egészségügyi végzettséggel rendelkező szakemberek, és a bábatáskában lévő felnőtt- és csecsemő-újraélesztéshez szükséges eszközök sem kerültek volna elő.
A média jóvoltából mindenki számára köztudott, hogy dr. Geréb Ágnest szülésznőgyógyász szakorvosi tevékenységétől eltiltották. Erre fel is hívja az őt megkereső várandósok figyelmét. Előző tanulmányaitól függetlenül hivatalosan elvégezte és megszerezte a szülésznői szakképesítést, és szülésznőként (bábaként) kísérte a szüléseket. Az esetleg felmerülő kórházi ellátást igénylő szövődmények esetén kihívott mentőegységek előtt sem titkolta soha személyazonosságát. Vajon miért vélelmezik, hogy most kívánna eltüntetni bizonyítékokat, az évek során zajló büntetőperek árnyékában élve pont most kezdene konspirációba bárkivel is?

Az otthonszüléseknél, ahogy a világ számos országában működik a folyamat, szülésznő, azaz bába kíséri a szülést, figyel a szövődmények esetleges kialakulására, segítséget hív szükség esetén. Sem szakorvos, sem mentőautó nincs a helyszínen. Ezt a modellt kívánják alkalmazni az otthonszülés mellett álló civilek, orvosok és szakemberek, amikor a hazai szabályozást sürgetik két évtizede.

Egyetértünk a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) állásfoglalásának azon kitételével, miszerint a szülőnőnek joga van megválasztani szülése helyszínét. Ebből ugyanakkor az is következik, hogy amennyiben a szülőnő otthon szeretne szülni, akkor szaksegítséget is igénybe vehet. A XXI. században nem kívánhatjuk, hogy valaki szakképzett egészségügyi szakember segítsége nélkül szülje meg gyermekét. Ennek fényében különösen aggasztónak találjuk az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ), valamint a Rendőrség nemritkán zaklatásnak tűnő eljárását az otthonszülő nők s az otthonszülésben segédkező szakemberek ellen. Így egyetértünk a NEFMI azon állításával is, hogy jelenleg nincsenek meg az intézeten kívüli szülés feltételei, hiszen úgy nem lehet biztonságosan szülni, hogy komplikáció esetében fennáll a kockázata az ismert intézkedéseknek.

A nemzetközi szakirodalmi adatok azt bizonyítják, hogy amennyiben a várandósság kis kockázatú, a tervezett, bábával kísért otthonszülés ugyanolyan biztonságos, mint a szakorvosi felügyelettel zajló kórházi szülés. A születés körüli halálozás előfordulási gyakoriságában sincs különbség. A kórházban azonban a műszeres beavatkozások és a szövődmények előfordulási gyakorisága statisztikailag jelentősen nagyobb. A szenzációra éhes médiában azonban eltorzított arányban lehet hallani az otthonszülés során kialakult szövődményekről. Ezek nyilvánosság előtti kitárgyalása – szemben a kórházi belső jelentésekkel, amelyek publicitást nem kap(hat)nak – pedig nemcsak etikátlan és jogtalan, de félrevezető is, mert azt a téves benyomást alakítja ki, mintha az otthonszülés során gyakrabban fordulnának elő problémák.

Az egészségügyi tevékenységgel kapcsolatban is mindenkit megillet az ártatlanság vélelméhez, valamint a jó hírnévhez való jog. Ezt a Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe külön hangsúlyozza. Ezért senkinek nincs joga az otthonszülésben közreműködőket vagy szakmai munkájukat megítélni addig, amíg a megfelelő szakmai, illetve igazságszolgáltatási szinten ezeket a döntéseket az arra hivatott testületek meg nem hozzák. Mivel jelenleg nincs Magyarországon az otthonszüléssel kapcsolatban felállított megfelelő szakmai testület (amely nem azonos a kórházi körülmények közt folyó szüléseket levezető szülész-nőgyógyászok szakmai testületével), vitathatatlan annak szükségessége, hogy külföldi szakemberek segítségét vegyük igénybe az ez irányú tevékenységekkel kapcsolatos döntésekben (szabályozás, bírósági ítélet meghozatala).

Amennyiben az anyák törvénybe foglalt szüléssel kapcsolatos jogának rendezése a cél, és nem az otthonszülés kriminalizálása, a kórházi szülések kizárólagosságának bevezetése, akkor úgy gondoljuk, dr. Geréb Ágnes előzetes letartóztatása és az ezzel együtt járó hisztériakeltés tovább mérgesíti a jelenlegi helyzetet. Az előzetes letartóztatás célja így véleményünk szerint kizárólag a háborítatlan körülmények között szülni vágyók megfélemlítése, valamint dr. Geréb Ágnes lelki megtörése, amely egy demokratikusnak mondott államban teljes mértékben elítélendő és visszautasítandó.

Orvosok a Szabad és Biztonságos Születésért (OSZABISZ)

A háborítatlan

Hallgatom a rádiókat. Kapcsolgatnom kell, mert nem vagyok képes befogadni az elhangzottakat, az egyoldalúságot, a más véleményen lévők éterből való kipöckölését. Ezért kénytelen vagyok megosztani néhány gondolatot, (még akkor is, ha szervesen nem kapcsolódnak ezen blog témáihoz) vagyis egy dolgozatomnak a részletét, amit kulturális antropológia órára készítettem. Teszem mindezt azért, hogy a megértés felé próbáljam terelni a félreértőket, tévelygőket és a hozzá nem, vagy ezt a dolgot meg nem értőket.

"A kórház – és ezzel az ott dolgozó „istenek” és „istennők” – az emberi élet két legmegfoghatatlanabb és legmagasztosabb pillanatának állandó résztvevői. A születésé és a halálé. Ez azonban valóban puszta részvételt jelent. Ha abból az egyszerű és logikus tényből indulok ki, hogy a kórház legtriviálisabb feladata a gyógyítás, akkor a fenti állítás egyáltalán nem furcsa. Akkor változik meg a mondandóm lényegi része, ha gondolatban hozzáteszem, hogy az események egysége az egyed. A személy. Az indivídum. Rögtön két kérdés merül fel bennem. Az egyik, hogyha a kórház feladata a gyógyítás, akkor a várandós anya determinálva van-e arra, hogy őt ott csak betegként kezelhetik, és akkor felmerül a kérdés, hogy mit keres a kórházi ellátás keretei között a szülés. Milyen attitűdök alakultak ki a szüléssel kapcsolatban, amelyek szervesen kapcsolódnak a halál elfogadhatatlanságához? Másrészt, hogy ma miért és meddig fontos a kórháznak a beteg vagy még jobban leegyszerűsítve az emberélet. Érintettségem mindkét kérdésben valós élményeken alapszik, de írásom mindezzel együtt nyilvánvalóan csak laikus értekezés lehet, mert a kórház, mint rendszer működését, elveit, szakmai alapjait és jelenlegi emberanyagát vajmi kevéssé ismerem, s nem is ez képezi vizsgálatom tárgyát. A téma, amely érdekel az az, hogy hová tűnt a születés és a halál spiritualitása, és hogyha ez fellelhető, akkor össze lehet-e egyeztetni egy nagyon száraz, szigorú előírásokkal rendelkező, ingoványos alapokon nyugvó egészségügyi rendszerrel. Asszisztálni tud-e a rideg környezet egy gyermek születésének földöntúli pillanataihoz vagy a haldokló ember személyiségfejlődésének végső szakaszához, ennek az emberfeletti küzdelemnek a végső megéléséhez. A kérdés aktualitását számomra 2 dolog adja, az egyik a szüléshez, születéshez, annak a lehető legtudatosabban háborítatlan mivoltához való vonzódásom, az az óriási különbség, amelyet három  fiam születése között megélhettem, a másik pedig 2 közeli hozzátartozóm küzdelmes végnapjainak és a tulajdonképpeni halál bekövetkeztének átélése kórházi és otthoni vonatkozásban.

A dolgozatomban azt kísérlem meg bemutatni, hogy melyek azok a lényegi elemek, amelyek számomra a szülést és a halált nehezen összeegyeztethetővé teszik a mai intézményesített rendszerrel.

A kórházi szülés legnagyobb ambivalenciáját nagyon könnyű levezetni a halállal kapcsolatos, a vele való szembesülést szándékosan kerülő szemléletmódból. Az orvosokat kiképzik a mechanikus gyógyítási és életmentési módokra, de nem kapnak megfelelő útmutatást arra vonatkozóan, hogy hogyan kommunikáljanak a beteggel fennálló helyzetéről, adott esetben haláláról. „N.P. nőgyógyász főorvos mondja: „Szégyellem, be kell vallanom, nem tudok belépni tiszta tudatú haldoklóhoz. Föltelefonálok az osztályra, hogy adja be a nővér a morfiumot, és aztán megyek be a beteghez.” Magyar Imre professzor azt írja 1970-ben az Orvosi Hetilapban: „A meghalás szubjektív élményének meg nem élése, a megélés lehetetlensége lehet a magyarázata annak, hogy az orvos tanulmányai folyamán sohasem hall arról, mit helyes tennie akkor, ha a beteg meghal, hogyan kell kezelnie a haldoklót. De a tankönyvekben és az irodalmakban is olvashat erről. Ösztönére, a benne kialakult vagy adott humánumra, emberi érzésre van utalva, de adottsága, tapasztalata nem egyszer hiányzik, vagy ha meg is van, a magatartás helyes formáit nem találja meg, és ezért viselkedése nem adekvát.”[1] A fenti idézet számomra azt jelenti, hogy nehéz olyan dologban maradéktalanul megfelelni az elvárásoknak, amit még nem tapasztaltunk meg saját testünkön, és nem éltünk át minden szempontból. Az elvi tudás vajmi kevés esetben ér fel a valódi tapasztalással. Értelemszerű tehát, hogy olyan dologban még nehezebb helytállni, amiről biztosan tudjuk, hogy soha nem is fogjuk megélni. Ilyenformán a férfiembernek  kevés érdemi keresnivalója van a szülés folyamatában. Régen nem volt ez másképpen.

„A 20. század elejéig, közepéig, a kórházi szülések elterjedéséig a szülés a női közösség meghatározó eseménye volt, amelyen részt vettek a szülő asszony olyan nőrokonai, akik maguk is többszörös anyák voltak: anyja, nővére, komaasszonya, keresztanyja, anyósa.”[2] A folyamat átélése során szerzett tapasztalataikat állították csatasorba a szakszemélyzetnek tekintett bába segítségével, s a bíztatás, a lelki megerősítés tipikusan a nőkre jellemző ajándékával. Ebbe az egymást segítő rendszerbe életkoruk és tapasztalatuk alapján sorolódtak be az asszonyok, s így csoportosultak a különböző, speciálisan női feladatok az élet három nagy fordulópontja, a születés, a házasság és a halál körül kialakult különböző tevékenységek köré. Korai írásokból illetve néprajzkutatói munkákból kiderül, hogy a szülés folyamatának központi szereplője a szülő asszony mellett az ellenőrzést végző bába. Az akkori felfogás szerint az életre jövetel segítője, az élet és a halál ura, akinek munkássága nagyon sokrétűen kapcsolódik az orvoslástörténeti fejlődéshez. (a bábaság helyzetére, kialakulására, és megítélésének ambivalenciáira nem térek ki részletesen, csak szerepével kapcsolatban kísérlek meg levonni konzekvenciákat.) A születés, szülés szempontjából lényeges momentum, hogy folyamata a férfi hozzátartozók kvázi kizárásával történik, függetlenül attól a ténytől, hogy a parasztgazdaságban az állatok ellésének levezetése a férfi feladata volt, ilyenformán minden férfi rendelkezett némi empirikus tapasztalattal, a legszükségesebb szülési ismeretekkel.

Az korszaktól független alapvetés, hogy mivel a születés, a szaporodás minden, a földön élő egyed létének a gének által szabályozott parancsa, így elkerülhetetlen a köré kiépülő mágiák, rítusok, szokások kialakulása. Valószínűsíthetjük tehát, hogy az ismert közhely helyett a legősibb mesterség a szülést segítő tevékenységből kialakuló bábaság. Találtam arra vonatkozó utalásokat, hogy ez a kulcsfontosságú élettani folyamat a legkorábbi társadalmakban is „kitermelte” a maga kezdetleges kultúrával rendelkező segítőit, akik valószínűleg női sámánok voltak. A szülés fizikális körülményeinek legjellegzetesebb vonása a föld hagyományos társadalmaiban, hogy a nők a szüléshez szinte mindig függőleges-kapaszkodó testhelyzetet választottak. Ez egy világszerte megegyező jelenség, amely a törzsi társadalmakban mind a mai napig teljesen természetesen jelen van, csak úgy mint a férfiaknak a szülési tevékenységből való kirekesztése, mely ott a nők tisztátalanná válásának következménye és addig tart, míg a szülést követő vérzés időszaka véget nem ér és a nő részt nem vesz egy tisztítóáldozaton. A hagyományos kultúrákból vett vagy vizsgált ismeretanyagok közös vonása, hogy a testhelyzetek között szerepel a térdelés, a guggolás és a négykézlábra állás. A kapaszkodáshoz általában a természetet hívták segítségül, tehát erre alkalmas ágakba vagy azon átvetett kötélféleségekbe, illetve egymás nyakába kapaszkodtak.

Felmerül a kérdés tehát, hogy a mai, technokrata gondolkodású társadalmi környezetbe ágyazott, intézményesített rendszerben a szülő nők hátukra feküdnének-e akkor is, ha nem nehezedne rájuk egy nagyon erős kulturális nyomás. Már egy 1882-ben, Dr. George Engelmann szülés-nőgyógyász szakorvos által írt „Szülés az egyszerű népeknél” c. könyvben is található arra vonatkozó utalás, mely leírja, hogy ha szeretnénk megismerni a szüléshez felvett legtermészetesebb testhelyzeteket, akkor meg kell figyelnünk azokat a nőket, akiket az ösztöneik vezérelnek és nem prüdériájuk. „Manapság már csak a primitív törzsek asszonyai között találhatunk ilyet. Ebben a teljesen állatias tevékenységben az ösztön helyesebb utat mutat az asszonynak, mint az idők változó szokásai.”[3] Ez a viselkedés teljesen ösztönös, ezt saját tapasztalataim maximálisan alátámasztják. Pontosan fogalmazva azt mondanám, hogy a szülés olyan ösztönös cselekvések egymásból következő sorozata, amely különböző elengedhetetlenül fontos külső környezeti feltételek megléte esetén olyan mentális állapotot eredményez, ami mind pszichésen mind fizikálisan a gyermek születése számára legoptimálisabb állapotot teremti meg.

A függőleges testhelyzet ösztönös felvétele az alábbi szelekció végeredménye:

• Valószínűleg a függőleges testhelyzetben szülő nők nagyobb számban hoztak világra élő, egészséges gyermeket a gravitáció segítsége miatt, mint mondjuk az ezzel a természetes erővel nem élő, vagy valamiért ebbe a testhelyzetbe kényszerült fekvő helyzetben szülő nők, akik annyira kifáradtak a rendkívül nagy fizikai állóképességet igénylő feladatban, hogy képtelenek voltak világra hozni utódaikat.

• A gyermek feje ebben a testhelyzetben könnyebben és pontosabban és gyorsabban beilleszkedik a medence bejáratába.

• Ebben a testhelyzetben nem nehezedik a hasi aortára a megnövekedett méhtest súlya, ezért sokkal jobb a közös vérkeringés, ami az anya szülés közbeni állapota szempontjából nagyon fontos.

• Bizonyos speciális függőleges testhelyzetekben növekszik a medence és ezzel bejáratának átmérője, ami szintén kulcsfontosságú a folyamat gyorsabb és problémamentes lefolyása szempontjából

Az utolsó szempont megléte abból a nézőpontból érdekes, hogy nincs az élővilágban még egy olyan faj, amelynél a szülés ekkora rizikófaktorral járna, ennek magyarázata pedig abban rejlik, hogy az ember ontogenezisének egyik meghatározó eleme az encephalizatio során az egyed agy,-és koponyamérete fokozatosan növekedésnek indult. Ennek a növekedésnek a medence belső körmérete szabta meg a végső határt. A lehető legtermészetesebb környezetben a szülés nem volt egyéb, mint egy belső parancs által vezérelt élettani folyamat, ami tökéletesen illeszkedett az örök körforgásba s engedelmeskedett a természetes szelekció kíméletlen kiválogatódásának. Ez volt az az élethelyzet, ahol a nő, a nőstény, a szülőanya a saját belső érzékeléseire támaszkodva, és belső forrásaiból merítve és a felelősséget magában hordozva hozta világra az utódot. A legbiztonságosabb helyet is ösztönösen kereste meg magának, mert genetikailag kódolt, hogy ott a legkönnyebb szülni ahol a legerősebb a biztonság és a támogatottság érzése. Az anya kiszolgáltatottsága és az ő és utódja életben maradásának fontossága hívta életre a segítő jelenlétét. Már barlangrajzokon is fellelhető egyértelmű bizonyítékok jelzik, hogy a sámánok gyógyítási és termékenységi varázslatai között megjelentek a kifejezetten a szülésre vonatkoztatható rítusok. Ha feltételezhető, hogy a szülő alannyal együtt a sámán is eljutott bizonyos, a rituáléhoz elengedhetetlen transzállapotba, akkor feltételezhető az is, hogy a mai holisztikus bábaság alapjai, amelyek az anyával és gyermekével való belső összekapcsolódásra épülnek, meg is lelték kezdetleges alapjukat. Itt a „holisztikus” kifejezés kis magyarázatra szorul. Ebben a vonatkozásban azt a több dimenzióban is összetett gondolkodásmódot jelenti, amely feltételezi, hogy a szülő alany hármas egysége (test, elme és szellem) a kezelés módját tekintve elválaszthatatlan, és a szülést kísérő oly módon képes a folyamatban részt venni, hogy azzal nem sérti a nő egyéni belső fejlődését, az anyaság felé tett szellemi és testi útját. Ezek alapján a tények alapján láthatóvá válik a különbség, amely a jelenlegi helyzetben várja a szülő nőket és amely a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető optimálisnak. Egy olyan környezetben, ahol a szülést kísérő tevékenység lényegi eleme mára jobbára a financialitás és a személytelenség, a szülő nő pedig egy „megjavítandó tárgy”, egy dolog, akiről felette és nem őt bevonva döntenek, ahol az orvosok nem ismerik a nők valós képességeit a szülést illetően, ott a bevezetésben felsoroltak nem valósíthatóak meg, és rögtön érthetőbbé válik az oly sokat vitatott otthonszülési mechanizmus életre hívása. A mai nők hozzáállása sajnos abból az általános félelemből fakad, hogy a szülés kibírhatatlan fájdalommal jár. Ebben a hitben nőnek fel, s mire odaérnek, egyetlen lehetőségük marad, a saját felelősségük átruházása választott orvosukra, bízva abban, hogy az a legteljesebb tudása szerint végzi el a feladatát, olyan hozzáállással, ahol a szülő nő azt érzi, hogy ő az orvos szakmai életének egyetlen és legnagyobb kihívása. Teljesen lemondanak arról, hogy irányításuk alá vonják a saját testükkel kapcsolatos egyik legmeghatározóbb életélményüket és harmóniává változtassák a „lehetetlent”. Az orvosok, bizonyos szakmailag elfogadott, ám tényekkel vajmi kevés esetben alátámasztott beidegződések (pl., hogy a terhesség teljes időtartama betöltött 40. hét, minden további nap túlhordásnak számít) ürügyén, az anya és a gyermek egészségére hivatkozva olyan vitatott eljárásokat alkalmaznak a szülés megindítására, mint a művi fájáserősítés, burokrepesztés, a méhszáj kézzel történő tágítása, epidurális érzéstelenítés és a császármetszés. A szülő nők mennyiségét és összesített lelki háttértámogatás-igényét nézve, kórházi keretek közé szorítani ezt a folyamatot valóban csak futószalagon lehet, méghozzá az életben maradáshoz nem szükségképpen kellő folyamatok megnyirbálásával."

---

[1] Polcz Alaine: Éjjeli lámpás, Jelenkor, 1999

[2] Deáky Zita – Krász Lilla: Minden dolgok kezdete, A születés kultúrtörténete Magyarországon (XVI.-XX.század), Századvég Kiadó, 2005

[3] A részlet Ina May Gaskin: Útmutató a szüléshez c. könyvében található (Jaffa Kiadó, 2006)

Végül olvasásra javaslom még a http://mamami-tintin.blogspot.com/ oldalon a Marsden Wagner előadást. S teszem mindezt azért, hogy egyszer és mindenkorra érthetővé váljon a magyar nők, férfiak, ellendrukkerek és egyszerű emberek számára, hogy ez az igény kódolt. Ez ellen nem tudunk tenni, csak a megismerést tudjuk elősegíteni és ezáltal az előítéleteket csökkenteni. És, hogy az igény, mint alapvető emberi jog megélésének lehetőségéhez hozzá kell segíteni azokat, akik erre igényt tartanak ebben az állítólagos demokráciában, ahol a rádiók műsorvezetői úgy szelektálják a betelefonálókat és az sms-ezőket, hátráltatva ezzel a megismerés és megismertetés folyamatás, ahogy a nézeteikkel egyezik illetve különbözik.

Aztán ami még érdemes az olvasásra az a Geréb Ágnessel a Magyar Narancs XXI. évfolyam 39.  számában készült interjú.

Utólagos bejegyzésként még egy link. Egy interjú azzal az anyával, akit Bochkorék nem akartak tovább hallgani és egyszerűen megszakították a beszélgetést. :) :) így kell érvelni. Minden benne van :) :) http://terepsport.hu/index.php/en/koezelet/ember/3294-a-szueletend-