Oldalak

2010. október 31., vasárnap

Nemsoká jő a szélvihar...





...s a kertben jajongva tép le lombot és gyümölcsöt,
virágot szaggat éjjel a garázda.
Ezért, ha virágot szednél még - ma tedd!
Mert holnap reggel talán már hiába.

Ezzel az idézettel kezdtem a napot...mikor is? Igen, igen, régi időszámítás szerint ötkor. A gyermekek nem születnek időérzékkel...
Bálint György könyvében olvastam az idézetet és ebben a fél vagy inkább teljesen kómás állapotban valóban annyira fenyegetőnek éreztem, hogy azonnal megfogadtam a tanácsát. Csak megvártam amíg kivilágosodik. És amikor feljött a nap és olyan jellegzetes ősziesen arany fénnyel suttyant be az ablakon, akkor már éreztem, hogy ez egy nagyon jó nap lesz. Hogy nem egy szomorkás halottak napja előtti nap, esővel meg hideggel, hanem egy olyan nap amiből annyi energiát gyűjtenénk, hogy a paksi atomerőmű leállása esetén sem lennénk bajban. Nagy, buci, marhahúspogácsás házi hambit ebédeltünk a kertben raklapokon ücsörögve. Megmetszettem a fákat, a fiúk meg elégették őket az összegyűjtött levelekkel együtt. Leszedtem a megmaradt csilipaprikákat és összeszedtem a diót. Szétültettem a szabadföldben termett körömvirág kezdeményeimet. Egérkéket láttunk. Kávézgattunk. Virágokat gyűjtöttem és csokrot készítettem holnapra a temetőbe a nagyszüleimnek és apámnak.  Emlékeztem. Szinte egész nap emlékeztem. Közben arra is gondoltam, hogy vajon a fiúk emlékezni fognak-e erre a nagyon szép, együtt töltött napra. (Vagy csak az a pillanat marad meg bennük, hogy ezen a napon verték össze egymást először úgy istenigazából :) Merthogy ma ez is kipipálódott.) Amikor mindenki együtt volt, mert délután megérkeztek a tesómék. Együtt voltunk mindannyian és a karácsonyi menüről beszélgettünk a vacsoraasztal mellett. Tökéletes nap volt. És a tökéletes nap szülte tökéletes csokrok holnap a helyükre kerülnek, odacseppentek a temetőbe valamit a mából. A szemkápráztató színek után, a lakásba bejőve még vakítóbb volt a virágba borult karácsonyi kaktuszom. Ezt még bimbós állapotában nem tudtam otthagyni a kertészetben, de a bimbókból úgy ítéltem rózsaszínű lesz a virága. Ehelyett gyönyörű hófehér lett azzal a csinos, ciklámenszínű kis seprűvel a közepén. Nem tudom levenni róla a szemem.

2010. október 30., szombat

Adakozó kertem...




legeslegutolsó, elalvás előtti lehelletét főztem bele a mai ebédbe. Tegnapi körsétám alkalmával ugyanis felfedeztem még néhány kandikáló sárgarépát azokon a csodás virágokon túl, amiket bűnbocsánatként téli elpilledéséért kinevel még földjéből a kert. Korábban teljesen lemondtam a répákról, mert tele voltak lyukakkal, rágásnyomokkal és kicsik voltak, meg csúnyák, meg szőrösek...én meg lusta. Ezekbe viszont majdnem belebotlottam. Minthacsak érzékelték volna nem túl megtisztelő véleményemet létezésük tekintetében, fogták magukat és nemes egyszerűséggel megnőttek normális répákká :) A szó legszorosabb értelmében nem maradhattak parlagon. Kezdem azt hinni, hogy belőlem a spontaneitás hozza ki a legjobbat, ha kajáról van szó. A mai ebéd ugyanis semmiben sem hasonlít eredeti elképzeléseimhez. Azt tudtam, hogy a sárgarépából krémlevest szeretnék csinálni, egyrészt mert időtakarékos, másrészt mert nálunk sláger, harmadrészt pedig azért, mert ha sárgarépáról van szó, a saját termesztésű ízében össze sem hasonlítható a boltival és ennek megtapasztalását a krémleves remekül érzékelhetővé teszi. Körülbelül olyan a különbség közöttük, mintha egy pohár vizet hasonlítanánk egy jóféle tokajihoz.


A leves hozzávalói:

1 csokor friss sárgarépa (lehetőleg egyenesen a kertből, de minima a piacról)
diónyi vaj
pirított szezámmag
1 gerezd fokhagyma (és ezt utólag biggyesztem ide, mert lemaradt korábban pedig egyértelműen van benne, de csak akkor jöttem rá, mikor az unokaöcsémnek feltálalva a tesóm megjegyezte, hogy ennyire fűszereset nem evett még a kis tizenegyhónaposa)
szemes tengeri só, összetört római kömény, 1 zsenge ágacska rozmaring, őrölt fekete bors
1 l víz
2 ek. tejszín

Feltettem tehát a klasszikus módon a levest főni. Amikor már megfuttattam vajon a félkörre szeletelt sárgarépát és felöntöttem volna a vízzel akkor a forró gőz miatt kicsit megcsapott az ablakban lévő rozmaring illata és eszméletlenül passzolt a kettő egymással úgyhogy azon melegében bele is pakoltam egy zsenge ágacskát, azt is megmutattam a forró vajnak s csak ezután öntöttem fel. Kevés tengeri sóval, borssal és őrölt római köménnyel ízesítve 15 percig főztem és 2 ek. tejszínnel turmixoltam össze. 


Közkívánatra második fogásként sült afrikai harcsát készültem asztalra tenni, de mellé fogalmam sem volt, hogy milyen köretet készítsek. Előhalásztam még néhány paszternákot a pincéből és megnéztem, hogy milyen tésztáim vannak. Találtam még farfalle-t, úgyhogy össze is állt, hogy mit akarok. A végeredmény isteni lett. Biztos mások is kitalálták előttem ezeket, de én így ebben a formában még nem találkoztam vele, úgyhogy nekem kifejezetten nagy gasztroélmény volt.

Hozzávalók az afrikai harcsához:

1 szép, bőrös harcsaszelet
citromos bors fűszer
1 ek. teavaj
2 ek. olívaolaj
3-4 nagy bazsalikomlevél
4 maréknyi farfalle tészta
2 dl tejszín
2 nagy vagy két kisebb paszternák lereszelve
1 citrom leve

A halszeletekhez egy olyan nyeles, zománcozott tálat vettem elő amit utána a sütőbe lehet tenni. A tálban  felolvasztottam a vajat az olajjal. A szeleteket befűszereztem a citromos borssal és egy nagyon kicsi tengeri sóval, de én szándékosan nem teszek hozzá semmi mást a világon, mert ez így, ebben a nagyon egyszerű formában a legfinomabb (szerintem). Rátettem a forró vaj-olaj keverékre és rádobtam a bazsalikomleveleket. 5 percig magas hőfokon fedő nélkül és 10 percig alacsonyabb hőfokon fedővel sütöttem, majd bedobtam a 250 fokra előmelegített grill alá szintén 10 percre. Közben kifőztem a tésztát egy kicsit sósabb vízben mint normálisan és lereszeltem a paszternákot. Amikor a hal elkészült, kiszedtem a szeleteket egy tálalóedényre és a visszamaradt pörzsanyagra rádobtam a lereszelt paszternákot. Kellett hozzá még egy kevés vaj is, majd kis pirulás után a tejszín felét kozzáadtam és lefedte főztem egy pár percig. Utána hozzáadtam a kifőtt tésztát, rácsavartam egy citrom levét és hozzáadtam a maradék tejszínt, egyet még forraltam rajta és lehúztam a tűzről. Pont kész lett a hal is. Már csak egy bibi van. A technokraták elmentek autót mosatni. És nem értek haza ebédre. Csak remélni merem, hogy az én kis házi gasztroélményeimbe nem vernek éket egy emberes mekdonaldizálással. 

Ez a kaja frissen a legfinomabb. Úgyhogy ma magamnak és a legkisebbnek főztem. Utóbbi fényevő egyed egy felnőtt adagot vágott be a tésztából és a halból és korábbi nagy kedvencét, a krémlevest totálisan ignorálta. Az étel egyetlen hátulütője, hogy ebből a kecses kis masniformájú tésztából a világon semmi nem látszik, mert a többszöri kevergetéssel jól összetörtem, ez azonban az ízén mit sem változtat.


2010. október 28., csütörtök

A szerelmes bronzérmes


Az elmúlt napok, mint este kiderült a kádban(!!!) hasaló, állát könyökén támasztó, alvó gyermek láttán, minden szempontból sűrűek voltak. Kis világában hétmérföldes csizmájával nagyot lépett előre és ez elfárasztotta. Nem hülyéskedett mikor azt mondta, hogy dolgozni megy, mint apa.  Sorsdöntő események zajlanak, én meg mosolyogva nézem, ahogy elvégzi őket. Egyrészt másfél hete izgulunk egy tegnap realizálódott judo bronzérem miatt, amit egy kis "házi" motivációs verseny keretében nyert el, másrészt szerelmes lett. Igen. Az én majdnem hat éves, a lányokat szállongó porszemnek, madárházi hanganyagnak tekintő, szemmelverő, gúnyoskodó, hajathúzó és létezésüket olykor megkérdőjelező nagyfiam szerelmes lett. S ezt töredelmesen, szemlesütve, szégyenkezve-somolyogva be is vallotta, majd pipacspiros fejjel elszaladt. Hajlamosak vagyunk felnőttként ezt lekicsinyleni. Legyinteni egyet, megmosolyogni, és azt gondolni, hogy ez majd elmúlik. De sokkal jobb, ha tudjuk, hogy a tényszerű elmúlást egy hihetetlen érzelmi felfordulás előzi meg, mégha nem is akkora amplitúdóval, ahogy azt felnőttként átéltük már párszor és jó esetben egyszer nagyon magasra lendülve. Tisztelnünk kell bennük ennek a nagy dolognak a kis bimbóit, amelyek most kezdenek nyiladozni.
Ilyenforma testi-lelki színeváltozásait megspékelte még egy kerti tűzrakásban való hathatós segédkezéssel és sünkuckóépítéssel. (sünkuckó képe mellékelve és jelentem mára lakója is van és hogy ez a lakó sün-e azt nem tudom, de nagyon rendezkedik, pakol, szöszmötöl, lomol. hangosan :)) Szóval tényleg elfáradt. Még soha nem láttam ennyire elpilledni a sosemalvó pattogógépünket. A tegnap esti vacsora nagy nehezen még lecsúszott, majd azon kaptuk magunkat, hogyha nem cselekszünk időben, akkor egy húszkilós kis sáskát kell az emeletre felcipelnünk. Ezért aztán a ma esti kajaszeánsz előkészületei már javában zajlanak. A korai sötét, a csípős levegő arra ösztönöz, hogy valami jó meleg, kalóriában és ízben bővelkedő, tápláló de mégis könnyen feldolgozható dolgot tegyek eléjük (tehát nagy kedvencem, a csülökpörkölt kilőve:))). Mivel gyönyörű póréhagymát vettem, csuklónyi vastagságú, friss ropogós és hihetetlen hosszú, haragoszöld végű, ezért egy nagyon egyszerű, sok-sok hagymából, gorgonzolából és darálthúsból készült levest főztem a hazatérőknek mandulás csokoládékockával megspékelve. Megkóstoltam, estére még finomabb lesz, mert addigra összeérnek, harmonizálódnak az ízek. Úgy a legjobb, hogyha a tálaláskor forró levesre egy kevés apróra vágott friss póréhagymazöldet szórtok!!

Hozzávalók a leveshez:

2 nagy fej vöröshagyma
2 szál póréhagyma
fél kiló vegyes darálthús
kevés friss szerecsendió, só, bors
3 dl fehérbor
5 dl zöldséglé vagy húsleves, vagy alaplé
2 dl tejszín
1 ek. étkezési keményítő
kevés gorgonzola

Diónyi vajon megpárolom az apróra vágott hagymákat, rádobom a darálthúst, 10 percig fedő alatt tovább párolom. Rádobom a fűszereket, felöntöm a borral és a zöldséglével és fél órát göngyözve főzöm. A végén a tejszínt elkeverem a keményítővel és a sajttal együtt hozzáadom a leveshez, majd a következő rottyanás után elzárom.

Hozzávalók a sütihez:

200 g 81%-os étcsoki
4 tojás
150 g porcukor
100 g liszt
150 g teavaj
2-3 ek. darált mandula
1 kupaknyi mandula aroma

Kisebb, szögletes formát kivajaztam és félretettem. Vízgőz felett a csokit és a vajat külön-külön egymás után felolvasztottam. A 4 tojást a porcukorral 2 perc alatt habos-sűrűre kevertem, hozzászitáltam a lisztet. Elkevertem majd hozzáadtam a darált mandulát és fakanállal azt is beledolgoztam. A csokit és a vajat összeöntöttem és a mandulaaromával együtt az egészet az tojásos keverékhez adtam. A kivajazott formába öntöttem és 160 fokon 30 percig sütöttem. Kivétel után 10 percig állni hagytam, majd nedves tiszta konyharuhára borítva még egy órát állni hagytam, utána lehet szeletelni.



2010. október 23., szombat

Kedvenckekszek



Imádjuk a kekszeket. A linzertésztákat és a teasütiket. Az omlósokat. És, minthogy az ipari karácsony feeling már most ömlik az arcunkba, a gyerekek joggal tették fel a kérdést, hogy nem akarok-e karácsonyi sütiket sütni végre, hiszen nemsoká ünneplünk...Én pedig akartam, mert engem a sok műkarácsonyi látványosság helyett ez hoz igazán hangulatba. Minden évben ez van. Az ünnepeket megelőző 2 hónapban folyamatosan sütök és folyamatosan azt is hiszem, hogy marad valami belőle szentestére :) Hogy szép dobozokban fog majd sorakozni közvetlen a lekvárok mellett. Hogy addig jól megpuhul (holott még megkeményedni sincs ideje). Aztán 24.-e előtt két nappal kezdem az egészet előről, vagy inkább úgy mondanám, hogy a finisbe érve megsütöm az utolsó tepsiket. A gyömbéres-csokis és a gyömbéres-mandulás kekszek elsőszámú befutók. Persze bármilyen más fűszerrel lehet őket ízesíteni, de nálunk így aratta első sikereit, és mint mondtam, én szeretem őrizni a bevált recepteket. Fahéjra amúgy sem cserélném, mert az már szinte közhelyesen karácsonyi :) persze úgy is nagyon finom. A csokis változatot azért is nagyon szeretem, mert méltó ellenfele a mézeskalácsnak, csak kevesebb ideig tart és kicsit gazdaságosabb is. Nálunk ugyanis a minőség mellett előkelő szerepet kap a mennyiség is...

A gyömbéres-csokis keksz receptje:

55 dkg liszt
30 dkg teavaj
2 sárgája
10 dkg porcukor
10 dkg méz
1 kk. sütőpor
4 dkg keserűkakaó
fél tábla jó minőségű étcsoki nagyon finomra reszelve
2 ek. gyömbér
(és ha extrakarácsonyosra akarom, akkor mézesfűszerkeveréket teszek bele)

Semmi trükk. Minden legyen szobahőmérsékletű. Összeszitálom a szárazakat, hozzáadom a többi alkatrészt és a végén a kakaót és a csokit. Hűtőben állni hagyom, aztán fél cm vastagra nyújtom és kiszaggatom. Légkeverésen 180 fokon 5 percig sütöm.

A gyömbéres-mandulás keksz receptje:

50 dkg liszt
30 dkg teavaj
2 egész tojás
25 dkg porcukor
15 dkg darált mandula
1 citrom reszelt héja
1 ek. gyömbér fűszer
1 ek. friss gyömbér

A lisztet a vajjal elmorzsolom. Hozzákeverem az elhabart tojásokat és az összes többi hozzávalót. Eléggé ragacsos masszát kapunk, amit jó 3 órán át állni kell hagyni a hűtőben. Ezt 120 fokon 15-20 percig sütöm.

2010. október 17., vasárnap

Húszperces csokitorta...


...egészen pontosan 23 és fél perces. De ettől egy másodperccel sem több. Még akkor sem, ha akad egy kis "segítség". Hétvégén ez az édesség forradalmat írt a mi étkezőasztalunkon. Merthogy az hagyján, hogy ilyen rövid idő elkészíteni, de ettől sokkal hamarabb el is fogy. Pedig egy vendégségbe készítettem... :))) Kérdezhetnéd, hogyha ilyen egyszerű akkor miért nem csináltam belőle még egyet, na ez az egyetlen hátránya. Mert a lehető legkésőbbi időpontban kell elkészíteni, hogy mire az ember a vendégségben feltálalja, még mindig meleg és belül kicsit folyós legyen.  Ha az ember egy tortára gondol, akkor rögtön a lisztfelhő és a sütő előmelegítése jut az eszébe. De itt egyikre sincsen szükség. Egy időre ez lesz az abszolút favoritom, ez egész biztos. Könnyed, puha, langyos, illatos, nagyon csokis, gyors és gyönyörű, pedig még a porcukorra sem maradt időm a tetejére. Mert ahhoz szem elől kellett volna tévesztenem, és nem készülhetett volna legalább néhány kép. Tényleg nem túlzok vele kapcsolatban. Akár egy azonnali próbát is megér. Átlagos háztartásban minden van hozzá otthon.

A hozzávalók:

250 g jó minőségű keserűcsoki
50 g teavaj
6 tojásfehérje
4 sárgája
4 ek porcukor

A csokit kockákra törtem és a vajjal 4 perc alatt mikróban 450 watton megolvasztottam. Közben a fehérjét a porcukorral kemény habbá vertem. Az olvadt csokihoz egyenként hozzákevertem a sárgákat, aztán az egészet óvatosan összeforgattam és egy egy kerek szilikonformába öntve a mikróban 5 perc alatt megsült. Tálra borítottam és nem szórtam meg porcukorral :))

Ha nem tudnám, hogy hogy készült, azt hinném, hogy a legfinomabb francia műremek, amihez órákig kell féllábon megfelelő hőmérsékletű fakanállal mindenféle varázslatokat csinálni. És akkor még bele sem gondoltam, hogy hányféle fűszerezési lehetőség rejlik benne...

2010. október 15., péntek

Újrahúrozott töltött karaláb


Bátran kijelenthetjük, hogy ez alapvetően nem egy slágerkaja. Nálunk rajtam kívül a mindenevő legnagyobb gyerekem volt hajlandó csak megenni. Neki ugyan öröm főzni, de én szeretem ha nem kell két fogást csinálnom csak azért, mert a család három másik férfitagja nincs kellőképpen kielégítve :) Ezért aztán tegnap megvariáltam ezt az ellentmondásokkal teletűzdelt kaját és vélhetően ezekben a percekben ugrik a majom a vízbe, ami a férjemet illeti, mert úgy látom épp ebédideje van :) Nem árultam el neki, hogy mit tettem az ozsonnástasak mellé ebédre. Nem győzöm hangoztatni, hogy milyen szerencsés vagyok. Az elmúlt napokban ugyanis az én drága szomszédnénim megajándékozott egy vödör karalábéval, két nagy csomóra való paszternákkal és gyönyörű, hibátlan, apróbb méretű roppanós almákkal. A paszternák, mint a fehérrépa nagyobb testvére, nálam sem szerepelt tavalyig az ültetendők listáján. Idén tavasszal megpróbáltam, de szanaszét rágta valami élősködő, úgyhogy lemondtam róla...ezidáig. A hagyományos változat két legfontosabb kiegészítője a tejföl és a rettenetes mennyiségű petrezselyem nem maradt el, ezek nélkül ugyanis fabatkát sem ér az egész. Az elkészítés módján illetve a darálthúsba kerülő dolgokon változtattam egy keveset. Én már ebédeltem. Nem akarok elfogult lenni, de most mégiscsak az leszek: nem esem túlzásokba ha azt mondom, hogy a végeredmény egy nagyon zamatos, könnyű de mégis laktató finomság lett a klasszikus receptből. Ehhez én nem szeretem a szárnyashúsokat használni. Amúgy sem vagyok egy csirkemell-őrült. Nem mondom, hogy nem finom, de nekem egy kicsit egyhangú és száraz. Pont az hiányzik belőle, ami a sertéshúsban megvan, azok a kicsit zsírosabb részek, amikből minden finomság belefő a szószba.

A hozzávalók:

5 közepes fej karalábé
500 g darált sertéshús
1 marék bulgur
1 kisebb alma
2 nagy csokor petrezselyem
1 tojás
1 nagy paszternák
2 fej vöröshagyma
1-2 gerezd fokhagyma
2-3 kisebb szem burgonya
1 nagy doboz tejföl
1 ek. cukor
só, bors

A karalábékat meghámozom, és kivájom úgy, hogy lehetőleg ne lyukadjanak ki alul. A burgonyákat és a vöröshagymát meghámozom és felszeletelem. Az egyik hagymát rögtön dobom hozzá a darálthúshoz. Egy kis napraforgó olajon a cukrot elkezdem karamellizálni és amikor már barnás színezetű, akkor beledobom a hagymát. Egy kicsit együtt pirítom, majd mehet hozzá a sok kis kerek kivájt karalábészem és a felszeletelt krumpli, só, bors. A paszternákot és az almát lereszelem, az egyik csokor petrezselymet felaprítom és a bulgurral és az összenyomott fokhagymákkal együtt hozzádom a darált húshoz, beleütöm a tojást, sózom, borsozom és megtöltöm vele a karalábéfejeket. A maradék húsból kis gombócokat formázok. Amikor kész, akkor beleültetem a már piruló karalábé és krumpliszemek közé, és felöntöm annyi húslevessel, hogy majdnem ellepje. Magasabb falú edényt használok, mert egy idő után még a zöldségek és a hús is engednek levet. Együtt rotyognak legalább egy órán át. Ekkor leveszem a fedőt és a dobozos tejföl felét egy kis étkezési keményítővel összekeverve a tetejére öntöm. További negyed óráig hagyom kis lángon gyöngyözni. Utána lekapcsolom és a fedő alatt hagyom állni. Tálaláskor nem maradhat el róla a tejföl és a petrezselyem. Garantáltan tavaszias íze számomra könnyebben elviselhetővé teszi majd a hideg téli napokat :)) jó étvágyat hozzá!

2010. október 11., hétfő

OSZABISZ nyilatkozat - tájékozódni, tudni, ismerni vágyóknak, előítéletektől menteseknek és fröcsögőknek, támogatóknak, anyáknak, apáknak, azegészvilágnak

Orvosok a Szabad és Biztonságos Születésért
 
Budapest, 2010. október 10.

Az
Orvosok a Szabad és Biztonságos Születésért és a szüléssel/születéssel kapcsolatban hasonlóan gondolkodó orvosok mély megbotránkozással hallgatják és olvassák azokat a médiában megjelenő híradásokat, amelyek az Alma utcai Napvilág Születésházban történtekkel és dr. Geréb Ágnes előzetes letartóztatásával foglalkoznak. Az információk ellentmondásosak, sokszor megtévesztőek.
Orvosként nehéz azt elképzelni, hogy a születésházban lezajlott szülés után a spontán légzés és megfelelő keringés nélküli újszülöttet életmentő beavatkozások nélkül gyakorlatilag magára hagyták volna az egészségügyi végzettséggel rendelkező szakemberek, és a bábatáskában lévő felnőtt- és csecsemő-újraélesztéshez szükséges eszközök sem kerültek volna elő.
A média jóvoltából mindenki számára köztudott, hogy dr. Geréb Ágnest szülésznőgyógyász szakorvosi tevékenységétől eltiltották. Erre fel is hívja az őt megkereső várandósok figyelmét. Előző tanulmányaitól függetlenül hivatalosan elvégezte és megszerezte a szülésznői szakképesítést, és szülésznőként (bábaként) kísérte a szüléseket. Az esetleg felmerülő kórházi ellátást igénylő szövődmények esetén kihívott mentőegységek előtt sem titkolta soha személyazonosságát. Vajon miért vélelmezik, hogy most kívánna eltüntetni bizonyítékokat, az évek során zajló büntetőperek árnyékában élve pont most kezdene konspirációba bárkivel is?

Az otthonszüléseknél, ahogy a világ számos országában működik a folyamat, szülésznő, azaz bába kíséri a szülést, figyel a szövődmények esetleges kialakulására, segítséget hív szükség esetén. Sem szakorvos, sem mentőautó nincs a helyszínen. Ezt a modellt kívánják alkalmazni az otthonszülés mellett álló civilek, orvosok és szakemberek, amikor a hazai szabályozást sürgetik két évtizede.

Egyetértünk a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) állásfoglalásának azon kitételével, miszerint a szülőnőnek joga van megválasztani szülése helyszínét.
Ebből ugyanakkor az is következik, hogy amennyiben a szülőnő otthon szeretne szülni, akkor szaksegítséget is igénybe vehet. A XXI. században nem kívánhatjuk, hogy valaki szakképzett egészségügyi szakember segítsége nélkül szülje meg gyermekét. Ennek fényében különösen aggasztónak találjuk az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ), valamint a Rendőrség nemritkán zaklatásnak tűnő eljárását az otthonszülő nők s az otthonszülésben segédkező szakemberek ellen. Így egyetértünk a NEFMI azon állításával is, hogy jelenleg nincsenek meg az intézeten kívüli szülés feltételei, hiszen úgy nem lehet biztonságosan szülni, hogy komplikáció esetében fennáll a kockázata az ismert intézkedéseknek.

A nemzetközi szakirodalmi adatok azt bizonyítják, hogy amennyiben a várandósság kis kockázatú, a tervezett, bábával kísért otthonszülés ugyanolyan biztonságos, mint a szakorvosi felügyelettel zajló kórházi szülés. A születés körüli halálozás előfordulási gyakoriságában sincs különbség. A kórházban azonban a műszeres beavatkozások és a szövődmények előfordulási gyakorisága statisztikailag jelentősen nagyobb. A szenzációra éhes médiában azonban eltorzított arányban lehet hallani az otthonszülés során kialakult szövődményekről. Ezek nyilvánosság előtti kitárgyalása – szemben a kórházi belső jelentésekkel, amelyek publicitást nem kap(hat)nak – pedig nemcsak etikátlan és jogtalan, de félrevezető is, mert azt a téves benyomást alakítja ki, mintha az otthonszülés során gyakrabban fordulnának elő problémák.

Az egészségügyi tevékenységgel kapcsolatban is mindenkit megillet az ártatlanság vélelméhez, valamint a jó hírnévhez való jog. Ezt a Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe külön hangsúlyozza. Ezért senkinek nincs joga az otthonszülésben közreműködőket vagy szakmai munkájukat megítélni addig, amíg a megfelelő szakmai, illetve igazságszolgáltatási szinten ezeket a döntéseket az arra hivatott testületek meg nem hozzák. Mivel jelenleg nincs Magyarországon az otthonszüléssel kapcsolatban felállított megfelelő szakmai testület (amely nem azonos a kórházi körülmények közt folyó szüléseket levezető szülész-nőgyógyászok szakmai testületével), vitathatatlan annak szükségessége, hogy külföldi szakemberek segítségét vegyük igénybe az ez irányú tevékenységekkel kapcsolatos döntésekben (szabályozás, bírósági ítélet meghozatala).

Amennyiben az anyák törvénybe foglalt szüléssel kapcsolatos jogának rendezése a cél, és nem az otthonszülés kriminalizálása, a kórházi szülések kizárólagosságának bevezetése, akkor úgy gondoljuk, dr. Geréb Ágnes előzetes letartóztatása és az ezzel együtt járó hisztériakeltés tovább mérgesíti a jelenlegi helyzetet. Az előzetes letartóztatás célja így véleményünk szerint kizárólag a háborítatlan körülmények között szülni vágyók megfélemlítése, valamint dr. Geréb Ágnes lelki megtörése, amely egy demokratikusnak mondott államban teljes mértékben elítélendő és visszautasítandó.
Orvosok a Szabad és Biztonságos Születésért (OSZABISZ)

A háborítatlan


Hallgatom a rádiókat. Kapcsolgatnom kell, mert nem vagyok képes befogadni az elhangzottakat, az egyoldalúságot, a más véleményen lévők éterből való kipöckölését. Ezért kénytelen vagyok megosztani néhány gondolatot, (még akkor is, ha szervesen nem kapcsolódnak ezen blog témáihoz) vagyis egy dolgozatomnak a részletét, amit kulturális antropológia órára készítettem. Teszem mindezt azért, hogy a megértés felé próbáljam terelni a félreértőket, tévelygőket és a hozzá nem, vagy ezt a dolgot meg nem értőket.

"A kórház – és ezzel az ott dolgozó „istenek” és „istennők” – az emberi élet két legmegfoghatatlanabb és legmagasztosabb pillanatának állandó résztvevői. A születésé és a halálé. Ez azonban valóban puszta részvételt jelent. Ha abból az egyszerű és logikus tényből indulok ki, hogy a kórház legtriviálisabb feladata a gyógyítás, akkor a fenti állítás egyáltalán nem furcsa. Akkor változik meg a mondandóm lényegi része, ha gondolatban hozzáteszem, hogy az események egysége az egyed. A személy. Az indivídum. Rögtön két kérdés merül fel bennem. Az egyik, hogyha a kórház feladata a gyógyítás, akkor a várandós anya determinálva van-e arra, hogy őt ott csak betegként kezelhetik, és akkor felmerül a kérdés, hogy mit keres a kórházi ellátás keretei között a szülés. Milyen attitűdök alakultak ki a szüléssel kapcsolatban, amelyek szervesen kapcsolódnak a halál elfogadhatatlanságához? Másrészt, hogy ma miért és meddig fontos a kórháznak a beteg vagy még jobban leegyszerűsítve az emberélet. Érintettségem mindkét kérdésben valós élményeken alapszik, de írásom mindezzel együtt nyilvánvalóan csak laikus értekezés lehet, mert a kórház, mint rendszer működését, elveit, szakmai alapjait és jelenlegi emberanyagát vajmi kevéssé ismerem, s nem is ez képezi vizsgálatom tárgyát. A téma, amely érdekel az az, hogy hová tűnt a születés és a halál spiritualitása, és hogyha ez fellelhető, akkor össze lehet-e egyeztetni egy nagyon száraz, szigorú előírásokkal rendelkező, ingoványos alapokon nyugvó egészségügyi rendszerrel. Asszisztálni tud-e a rideg környezet egy gyermek születésének földöntúli pillanataihoz vagy a haldokló ember személyiségfejlődésének végső szakaszához, ennek az emberfeletti küzdelemnek a végső megéléséhez. A kérdés aktualitását számomra 2 dolog adja, az egyik a szüléshez, születéshez, annak a lehető legtudatosabban háborítatlan mivoltához való vonzódásom, az az óriási különbség, amelyet három  fiam születése között megélhettem, a másik pedig 2 közeli hozzátartozóm küzdelmes végnapjainak és a tulajdonképpeni halál bekövetkeztének átélése kórházi és otthoni vonatkozásban.

A dolgozatomban azt kísérlem meg bemutatni, hogy melyek azok a lényegi elemek, amelyek számomra a szülést és a halált nehezen összeegyeztethetővé teszik a mai intézményesített rendszerrel.
A kórházi szülés legnagyobb ambivalenciáját nagyon könnyű levezetni a halállal kapcsolatos, a vele való szembesülést szándékosan kerülő szemléletmódból. Az orvosokat kiképzik a mechanikus gyógyítási és életmentési módokra, de nem kapnak megfelelő útmutatást arra vonatkozóan, hogy hogyan kommunikáljanak a beteggel fennálló helyzetéről, adott esetben haláláról. „N.P. nőgyógyász főorvos mondja: „Szégyellem, be kell vallanom, nem tudok belépni tiszta tudatú haldoklóhoz. Föltelefonálok az osztályra, hogy adja be a nővér a morfiumot, és aztán megyek be a beteghez.” Magyar Imre professzor azt írja 1970-ben az Orvosi Hetilapban: „A meghalás szubjektív élményének meg nem élése, a megélés lehetetlensége lehet a magyarázata annak, hogy az orvos tanulmányai folyamán sohasem hall arról, mit helyes tennie akkor, ha a beteg meghal, hogyan kell kezelnie a haldoklót. De a tankönyvekben és az irodalmakban is olvashat erről. Ösztönére, a benne kialakult vagy adott humánumra, emberi érzésre van utalva, de adottsága, tapasztalata nem egyszer hiányzik, vagy ha meg is van, a magatartás helyes formáit nem találja meg, és ezért viselkedése nem adekvát.”[1] A fenti idézet számomra azt jelenti, hogy nehéz olyan dologban maradéktalanul megfelelni az elvárásoknak, amit még nem tapasztaltunk meg saját testünkön, és nem éltünk át minden szempontból. Az elvi tudás vajmi kevés esetben ér fel a valódi tapasztalással. Értelemszerű tehát, hogy olyan dologban még nehezebb helytállni, amiről biztosan tudjuk, hogy soha nem is fogjuk megélni. Ilyenformán a férfiembernek  kevés érdemi keresnivalója van a szülés folyamatában. Régen nem volt ez másképpen.
„A 20. század elejéig, közepéig, a kórházi szülések elterjedéséig a szülés a női közösség meghatározó eseménye volt, amelyen részt vettek a szülő asszony olyan nőrokonai, akik maguk is többszörös anyák voltak: anyja, nővére, komaasszonya, keresztanyja, anyósa.”[2] A folyamat átélése során szerzett tapasztalataikat állították csatasorba a szakszemélyzetnek tekintett bába segítségével, s a bíztatás, a lelki megerősítés tipikusan a nőkre jellemző ajándékával. Ebbe az egymást segítő rendszerbe életkoruk és tapasztalatuk alapján sorolódtak be az asszonyok, s így csoportosultak a különböző, speciálisan női feladatok az élet három nagy fordulópontja, a születés, a házasság és a halál körül kialakult különböző tevékenységek köré. Korai írásokból illetve néprajzkutatói munkákból kiderül, hogy a szülés folyamatának központi szereplője a szülő asszony mellett az ellenőrzést végző bába. Az akkori felfogás szerint az életre jövetel segítője, az élet és a halál ura, akinek munkássága nagyon sokrétűen kapcsolódik az orvoslástörténeti fejlődéshez. (a bábaság helyzetére, kialakulására, és megítélésének ambivalenciáira nem térek ki részletesen, csak szerepével kapcsolatban kísérlek meg levonni konzekvenciákat.) A születés, szülés szempontjából lényeges momentum, hogy folyamata a férfi hozzátartozók kvázi kizárásával történik, függetlenül attól a ténytől, hogy a parasztgazdaságban az állatok ellésének levezetése a férfi feladata volt, ilyenformán minden férfi rendelkezett némi empirikus tapasztalattal, a legszükségesebb szülési ismeretekkel.
Az korszaktól független alapvetés, hogy mivel a születés, a szaporodás minden, a földön élő egyed létének a gének által szabályozott parancsa, így elkerülhetetlen a köré kiépülő mágiák, rítusok, szokások kialakulása. Valószínűsíthetjük tehát, hogy az ismert közhely helyett a legősibb mesterség a szülést segítő tevékenységből kialakuló bábaság. Találtam arra vonatkozó utalásokat, hogy ez a kulcsfontosságú élettani folyamat a legkorábbi társadalmakban is „kitermelte” a maga kezdetleges kultúrával rendelkező segítőit, akik valószínűleg női sámánok voltak. A szülés fizikális körülményeinek legjellegzetesebb vonása a föld hagyományos társadalmaiban, hogy a nők a szüléshez szinte mindig függőleges-kapaszkodó testhelyzetet választottak. Ez egy világszerte megegyező jelenség, amely a törzsi társadalmakban mind a mai napig teljesen természetesen jelen van, csak úgy mint a férfiaknak a szülési tevékenységből való kirekesztése, mely ott a nők tisztátalanná válásának következménye és addig tart, míg a szülést követő vérzés időszaka véget nem ér és a nő részt nem vesz egy tisztítóáldozaton. A hagyományos kultúrákból vett vagy vizsgált ismeretanyagok közös vonása, hogy a testhelyzetek között szerepel a térdelés, a guggolás és a négykézlábra állás. A kapaszkodáshoz általában a természetet hívták segítségül, tehát erre alkalmas ágakba vagy azon átvetett kötélféleségekbe, illetve egymás nyakába kapaszkodtak.
Felmerül a kérdés tehát, hogy a mai, technokrata gondolkodású társadalmi környezetbe ágyazott, intézményesített rendszerben a szülő nők hátukra feküdnének-e akkor is, ha nem nehezedne rájuk egy nagyon erős kulturális nyomás. Már egy 1882-ben, Dr. George Engelmann szülés-nőgyógyász szakorvos által írt „Szülés az egyszerű népeknél” c. könyvben is található arra vonatkozó utalás, mely leírja, hogy ha szeretnénk megismerni a szüléshez felvett legtermészetesebb testhelyzeteket, akkor meg kell figyelnünk azokat a nőket, akiket az ösztöneik vezérelnek és nem prüdériájuk. „Manapság már csak a primitív törzsek asszonyai között találhatunk ilyet. Ebben a teljesen állatias tevékenységben az ösztön helyesebb utat mutat az asszonynak, mint az idők változó szokásai.[3] Ez a viselkedés teljesen ösztönös, ezt saját tapasztalataim maximálisan alátámasztják. Pontosan fogalmazva azt mondanám, hogy a szülés olyan ösztönös cselekvések egymásból következő sorozata, amely különböző elengedhetetlenül fontos külső környezeti feltételek megléte esetén olyan mentális állapotot eredményez, ami mind pszichésen mind fizikálisan a gyermek születése számára legoptimálisabb állapotot teremti meg.
A függőleges testhelyzet ösztönös felvétele az alábbi szelekció végeredménye:

  • Valószínűleg a függőleges testhelyzetben szülő nők nagyobb számban hoztak világra élő, egészséges gyermeket a gravitáció segítsége miatt, mint mondjuk az ezzel a természetes erővel nem élő, vagy valamiért ebbe a testhelyzetbe kényszerült fekvő helyzetben szülő nők, akik annyira kifáradtak a rendkívül nagy fizikai állóképességet igénylő feladatban, hogy képtelenek voltak világra hozni utódaikat.

  • A gyermek feje ebben a testhelyzetben könnyebben és pontosabban és gyorsabban beilleszkedik a medence bejáratába.

  • Ebben a testhelyzetben nem nehezedik a hasi aortára a megnövekedett méhtest súlya, ezért sokkal jobb a közös vérkeringés, ami az anya szülés közbeni állapota szempontjából nagyon fontos.

  • Bizonyos speciális függőleges testhelyzetekben növekszik a medence és ezzel bejáratának átmérője, ami szintén kulcsfontosságú a folyamat gyorsabb és problémamentes lefolyása szempontjából

Az utolsó szempont megléte abból a nézőpontból érdekes, hogy nincs az élővilágban még egy olyan faj, amelynél a szülés ekkora rizikófaktorral járna, ennek magyarázata pedig abban rejlik, hogy az ember ontogenezisének egyik meghatározó eleme az encephalizatio során az egyed agy,-és koponyamérete fokozatosan növekedésnek indult. Ennek a növekedésnek a medence belső körmérete szabta meg a végső határt. A lehető legtermészetesebb környezetben a szülés nem volt egyéb, mint egy belső parancs által vezérelt élettani folyamat, ami tökéletesen illeszkedett az örök körforgásba s engedelmeskedett a természetes szelekció kíméletlen kiválogatódásának. Ez volt az az élethelyzet, ahol a nő, a nőstény, a szülőanya a saját belső érzékeléseire támaszkodva, és belső forrásaiból merítve és a felelősséget magában hordozva hozta világra az utódot. A legbiztonságosabb helyet is ösztönösen kereste meg magának, mert genetikailag kódolt, hogy ott a legkönnyebb szülni ahol a legerősebb a biztonság és a támogatottság érzése. Az anya kiszolgáltatottsága és az ő és utódja életben maradásának fontossága hívta életre a segítő jelenlétét. Már barlangrajzokon is fellelhető egyértelmű bizonyítékok jelzik, hogy a sámánok gyógyítási és termékenységi varázslatai között megjelentek a kifejezetten a szülésre vonatkoztatható rítusok. Ha feltételezhető, hogy a szülő alannyal együtt a sámán is eljutott bizonyos, a rituáléhoz elengedhetetlen transzállapotba, akkor feltételezhető az is, hogy a mai holisztikus bábaság alapjai, amelyek az anyával és gyermekével való belső összekapcsolódásra épülnek, meg is lelték kezdetleges alapjukat. Itt a „holisztikus” kifejezés kis magyarázatra szorul. Ebben a vonatkozásban azt a több dimenzióban is összetett gondolkodásmódot jelenti, amely feltételezi, hogy a szülő alany hármas egysége (test, elme és szellem) a kezelés módját tekintve elválaszthatatlan, és a szülést kísérő oly módon képes a folyamatban részt venni, hogy azzal nem sérti a nő egyéni belső fejlődését, az anyaság felé tett szellemi és testi útját. Ezek alapján a tények alapján láthatóvá válik a különbség, amely a jelenlegi helyzetben várja a szülő nőket és amely a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető optimálisnak. Egy olyan környezetben, ahol a szülést kísérő tevékenység lényegi eleme mára jobbára a financialitás és a személytelenség, a szülő nő pedig egy „megjavítandó tárgy”, egy dolog, akiről felette és nem őt bevonva döntenek, ahol az orvosok nem ismerik a nők valós képességeit a szülést illetően, ott a bevezetésben felsoroltak nem valósíthatóak meg, és rögtön érthetőbbé válik az oly sokat vitatott otthonszülési mechanizmus életre hívása. A mai nők hozzáállása sajnos abból az általános félelemből fakad, hogy a szülés kibírhatatlan fájdalommal jár. Ebben a hitben nőnek fel, s mire odaérnek, egyetlen lehetőségük marad, a saját felelősségük átruházása választott orvosukra, bízva abban, hogy az a legteljesebb tudása szerint végzi el a feladatát, olyan hozzáállással, ahol a szülő nő azt érzi, hogy ő az orvos szakmai életének egyetlen és legnagyobb kihívása. Teljesen lemondanak arról, hogy irányításuk alá vonják a saját testükkel kapcsolatos egyik legmeghatározóbb életélményüket és harmóniává változtassák a „lehetetlent”. Az orvosok, bizonyos szakmailag elfogadott, ám tényekkel vajmi kevés esetben alátámasztott beidegződések (pl., hogy a terhesség teljes időtartama betöltött 40. hét, minden további nap túlhordásnak számít) ürügyén, az anya és a gyermek egészségére hivatkozva olyan vitatott eljárásokat alkalmaznak a szülés megindítására, mint a művi fájáserősítés, burokrepesztés, a méhszáj kézzel történő tágítása, epidurális érzéstelenítés és a császármetszés. A szülő nők mennyiségét és összesített lelki háttértámogatás-igényét nézve, kórházi keretek közé szorítani ezt a folyamatot valóban csak futószalagon lehet, méghozzá az életben maradáshoz nem szükségképpen kellő folyamatok megnyirbálásával."


[1] Polcz Alaine: Éjjeli lámpás, Jelenkor, 1999
[2] Deáky Zita – Krász Lilla: Minden dolgok kezdete, A születés kultúrtörténete Magyarországon (XVI.-XX.század), Századvég Kiadó, 2005
[3] A részlet Ina May Gaskin: Útmutató a szüléshez c. könyvében található (Jaffa Kiadó, 2006)

Végül olvasásra javaslom még a http://mamami-tintin.blogspot.com/ oldalon a Marsden Wagner előadást. S teszem mindezt azért, hogy egyszer és mindenkorra érthetővé váljon a magyar nők, férfiak, ellendrukkerek és egyszerű emberek számára, hogy ez az igény kódolt. Ez ellen nem tudunk tenni, csak a megismerést tudjuk elősegíteni és ezáltal az előítéleteket csökkenteni. És, hogy az igény, mint alapvető emberi jog megélésének lehetőségéhez hozzá kell segíteni azokat, akik erre igényt tartanak ebben az állítólagos demokráciában, ahol a rádiók műsorvezetői úgy szelektálják a betelefonálókat és az sms-ezőket, hátráltatva ezzel a megismerés és megismertetés folyamatás, ahogy a nézeteikkel egyezik illetve különbözik.

Aztán ami még érdemes az olvasásra az a Geréb Ágnessel a Magyar Narancs XXI. évfolyam 39.  számában készült interjú.

Utólagos bejegyzésként még egy link. Egy interjú azzal az anyával, akit Bochkorék nem akartak tovább hallgani és egyszerűen megszakították a beszélgetést. :) :) így kell érvelni. Minden benne van :) :) http://terepsport.hu/index.php/en/koezelet/ember/3294-a-szueletend-

2010. október 10., vasárnap

A könnyű vacsora


A vacsora szintúgy lényeges momentuma az életünknek. Fontos. Ezt (is) hoztam magammal. Nálunk sokminden nem volt rendben, de az étkezések, mint családi rituálék még abban az permanens lelkikatasztrófa-súlytotta övezetben is fontosak voltak. Ez az anyukám érdeme. És ő is hozta. Mi pedig adjuk tovább, azért a királynői többes, mert a tesóm is be van oltva :) Egyenlőre asztalcsapkodó férfiakat teremtettem, de reménykedem, hogy az ízek, az illatok, a textúrák amikkel találkoznak konyhán innen és túl, azok meghatározzák az ételhez és ezen keresztül a családhoz és a családi hagyományokhoz való hozzáállásukat. És persze, hogy lesz hozzá egy tűzrőlpattant menyecskéjük is, aki képes és egyben hajlandó ezeknek a sajátos - később majd csak rájuk jellemző -szokásoknak a kialakítására és életbentartására. Persze csak azután, hogy figyelmeztetem őket, hogy iszonyú anyós leszek :))) Mindenesetre ezt megalapozandó a mai családi szülinapon a legkisebb fiamat megajándékoztuk az első nagykésével és fából készült zöldségeivel :)) Mindenkinek ajánlom, aki nem ismeri, zseniális játék és órákon keresztül áhítattal rakosgatta és vagdosta őket, igaz a végére lett cékladicsom, pararépa és gombrika:))  


De visszatérve a vacsihoz, igazából azon gondolkodtam, hogy hogyan tudnék bármilyen zöldségszerűséget bejuttatni a Lázár fiam szervezetébe. Ő ugyanis nem hazudtolja meg férfi mivoltát és húst eszik hússal. Még a krémlevesek csúsznak, minden egyéb hiábavalóság. Utólag, be kell valljam, a számításom a célszemélynél arra vonatkozóan, hogy majd a színek sokasága felébreszti a kíváncsiságát, nem jött be. Kissé sem lohasztó azonban a végeredmény, mert a többiek, a permanens sáskák elvégezték a piszkos munkát helyette. Mire kettőt böfögött  húsnélküliség felett érzett bánatában, addigra az én szivárványszínű vacsorám gyakorlatilag elfogyott. Én személy szerint - és ez nekem is újdonság - egyre jobban szeretem a húsnélküli napokat. Úgy érzem, hogy szó szerint jót tesznek és jól esnek azok a napok, amikor nem eszem semmilyen formában. Ráadásul ebben a menüben több olyan dolog is van, ami megfelelő pótléka lehet a húsoknak.

A sárgarépás sütemény receptje: kisebb adagot csináltam, mert igazán csak frissen finom

250 g kukoricaliszt
200 g sárgarépa
2 tk. szárított élesztő
2 ek. nagyon lágy teavaj
2,5 dl tej
1 csipet cukor
1 csipet só

Mivel a hozzávalóktól sokminden függ, pl. a lereszelt sárgarépa mennyire lédús, vagy a kukoricaliszt milyen fajta, ezért én a tejet apránként tettem hozzá. A lényeg, hogy a tészta olyan legyen, mint a nedvesebb homok. Éppenhogy összeálljon. Lisztet tálba szitálom, hozzáadom az élesztőt, sót, cukrot, majd a teavajat, a tej felét, aztán az összes sárgarépát és a végén még annyi tejet, amitől a megfelelő, nem folyós állagú tésztát megkapom. 180 fokos sütőben 12-15 percig sütöttem a kis 4-5 centi átmérőjű pogácsákat. Nem kell, hogy megbarnuljon.

A vöröslencsés tojáskrém receptje:

4 főtt tojás,
2-3 szál újhagyma,
2 ek. mustár,
25 dkg teavaj,
1 citrom héja és leve,
1 csokor petrezselyem,
1 kk. Worcester-szósz,
4-5 ek. vöröslencse megfőzve és lecsepegtetve,
só,
fehérbors

Ez amolyan mindentbele módon megy, kivéve, hogy a petrezselymet és az újhagyma zöld részét a végén keverem hozzá. Egyszerűen megfőzöm a tojást és a lencsét, aztán robotgépbe teszem az összes többi hozzávalóval, összekeverem és a végén hozzáadom a zöldeket.

A sárgarépás-füstöltsajtos szendvicskrém receptje:

500 g reszelt sárgarépa,
20 dkg reszelt füstöltsajt
2 tojásos hígabb házi majonéz

Minden összekever, só, bors és hűtő.

A sültpaprikával nincs túl sok dolga az embernek, de nagyon kell hozzá. Továbbra is a kápia a favoritom. Ja és a rukkola is elhagyhatatlan a katonák tetejéről, vagy éppen közepéről. Kellemes gyúrást, pepecselést, illatoktól való eltelést, kóstolgatást, sütögetést és evést kívánok hozzájuk!




2010. október 7., csütörtök

Éppen nem nagykorú...


...de én már most is összetapadt hangszálakkal daloltam a boldogszületésnapotot. Még csak most születtek. Szépen sorban egymás után. Várakoztunk, összekötődtünk először testben, mostanra pedig már lélekben is. Elmondhatatlan varázs van ebben a várakozásban. És a szülés...az újszülött-pillantás az mindent visz. Legalábbis nálam. Az a tudományosan kutakodó, anyuka párás tekintetébe kapaszkodó, keresgélő, koromfekete gomb, az valami leírhatatlan. Ma az egyik ilyen koromfekete gombnak a tulajdonosa ünnepelt. Belecsapott a lecsóba és két szeletet is legyűrt, pedig a brokkolikrémlevesnél már úgy nézett ki mint egy túltömött liba. Én pedig a tortaszelet mellé lenyeltem egy-két sós könnycseppet is. Ez a parazitaként rámtapadt szentimentalizmus megőrjít :))) nőjj nagyra Lázi!!  

2010. október 6., szerda

A gomba




Megvettem az első termődobozt. Megpróbálkozom vele kicsiben, aztán jöhet nagyban oltóanyaggal. Természetesen a nagyban is csak házi felhasználásra alkalmas mennyiséget fog jelenteni, de mi nagyfogyasztók vagyunk. Minden formában és típusban imádjuk, egyedül (tudom furán hangzik) de a szarvasgomba marad ki, és nemcsak az ára miatt. Valahogy a szaga visszatart mindentől, de lehet, hogy ami késik az nem múlik és egyszer még erre fogunk keresni :) Az ötlet onnan jött, hogy van nekünk egy borospincénk. De mivel a szőlőtőkéket már réges régen kipaterolta innen az előző tulaj, ezért a pincénk jelenleg nincs használatban. Kis felújításra is szüksége lesz, mert a nagy esők kikezdték, egy ideig gyakorlatilag barlangfürdőként is funkcionálhatott volna, mert pont egy vízéren fekszik. Ergo jó nedves és a hőmérséklete sosem megy fagypont, de még talán 10 fok alá sem télen. Ezt majd egészen pontosan lemérem az idei leghúzósabb hideg alkalmával. Ezekkel a tulajdonságaival elég jó alap lehet egy kis házi csiperke, laksa és egyéb termesztésre. Természetesen nem bánnám, ha bekerülne melléjük egy picike kis boroshordó is... :) Nagyapám borász volt, de mikor érezte, hogy nincs tovább ereje művelni azt a hatalmas területet, akkor eladott mindent a házzal együtt. Talán az ő borászkodó, kertművelő lelke még megmaradt nekem a gyerekkori emlékek mellé.
A termődoboz jelenleg a helyén van az alagsorban, előkészítve, nedves ruhával betakarva, fóliával letakarva, megfelelő hőmérsékleten, úgyhogy mától számított 20 nap múlva elméletileg láthatóak lesznek az első kezdemények és onnantól a fejlődése nagyonon felgyorsul.

Nagy örömömre és csodálkozásomra nagyon sokan érdeklődtetek e-mail-ben a komposztáló készítésével és a komposzt megfelelő rétegezésével illetve szabályaival kapcsolatban :) Nem hittem volna, hogy ez ekkora érdeklődésre fog számot tartani :) Az önellátó kisgazdálkodás ma nem egy divatos dolog :) Igazából nem egy nagy ördöngősség ez. Az alábbi linken nagyon sok érdekes infót és egy kisfilmet találtok, jó böngészést hozzá!!!

komposztálás

2010. október 4., hétfő

Jól néz ki, de...


...szemfényvesztés lenne nem bevallanom, hogy csak látványra ilyen gusztusos. A tésztája ugyanis ehetetlen lett. Kipróbáltam egy furcsán kevés összetevőből álló receptet. Utólag már tudom, hogy ami a lelkes, haladó gondolkodású és tapasztalt háziasszony számára elsőre furcsa, az a végén jóindulattal is csak épphogy ehető, tehát mostantól a furcsa recepteket fenntartásokkal kezelem majd :) Úgyhogy az egész tortát újra kellett gondolnom, és sikerült. Csak az újragondolt tésztára már nem maradt pekándió, mert felfalták a gyerekek.

Egész hétvégén diótémában edződtünk édesnégyesben. A fiúk persze egy idő után kivonták magukat a forgalomból és az időközben megérkezett terméskő halmaz tetejére építettek ideiglenes autópályát hidakkal meg maradék pvc-csőalagúttal :) Én azonban lelkesen nyírtam le idén utoljára a füvet, szedtem a diót, és növesztettem félember nagyságú diólevél halmokat. (ez utóbbiak nem kerülhetnek bele a komposztálóba, vagy csak nagyon kis mennyiségben, úgyhogy a zöldjárat gondjaira bízom majd). Nameg kitaláltam, hogy szecskázógép híján hogyan is szeletelhetném fel gyorsan és hatékonyan a komposztba kerülő dolgokat. Nem kell hozzá nagy tudomány és tök véletlen jöttem rá, ami rendesen ciki :) , de mindent amit a komposztálóba szántam szépen leterítettem a hátsó kertben a fűre és átmentem rajta fűnyíróval úgy, hogy rajta volt a tárolódoboz, tehét logikusan oda gyűlt a nyesedék. A paradicsomok, padlizsánok, paprikák, cukkinik elszáradt, letermett szárai, a gazok, a háztartási hulladékok, krumplihéjak de még a tojáshéjak is így kerültek most be a komposztálóba, így sokkal emészhetőbb formába hoztam őket, mintha egyben tenném bele.

De visszatérve a sütire végül is, megihletett a dió, nameg egy nagyon egyszerű recept, ami az egyik újságban a kezembe akadt. Isteni lett. Még úgy is, hogy nem maradt a tetejére sem csoki, sem pedig pekándió díszítésnek.

A diótorta tehát a következő összetevőkből áll:  (26 centi átmérőjű formában sütöttem ki)

A tésztához:

30 dkg liszt
15 dkg teavaj
1 tojás
12 deka porcukor
1 biocitrom reszelt héja

A töltelékhez:

40 dkg darált dió
20 dkg barnacukor
2,5 dl tejszín
2 ek. citromlé
csipet szerecsendió

A lisztet a felkockázott vajjal és a többi hozzávalóval gyors mozdulatokkal összegyúrtam és fél órára betettem a hűtőbe. A diót ledaráltam, a cukrot fehéredésig olvasztottam, és először a fűszert dobtam bele, aztán a tejszínt, kicsit felfőztem és utána adtam hozzá a citromot és a diót. 180 fokra előmelegítettem a sütőt. Kivajaztam a formát a tésztát 2/3-ad 1/3-ad arányban szétválasztottam, kinyújtottam és a vajazott lisztezett formába tettem úgy, hogy a szélét egyenletesen körbevágtam, úgy, hogy legalább 2-3 centi magas pereme legyen. A maradékot hozzátettem a tetejére szánt tésztához, azt is kinyújtottam. Megtöltöttem a formát a diómasszával, ráhelyeztem a tetejére szánt tésztát, villával megszúrkáltam és  45 perce betettem a sütőbe. Sütés után hűlni hagytam és képzeletben bevontam 70%-os étcsokival, a tetejére szépen ráültettem a pekándiókat és megporcukroztam őket :)

Sárgarépamisszióm tovább folytatódik, vélhetően délután elkészülök egy előételnek adható répás, sós süteménnyel és akkor a füstöltsajtos krémmel együtt felkerül az is :) Addig is jó sütögetést, ha valakinek lenne otthon mindene (alkatrésze és kedve) elkészíteni a fenti tortát :)

2010. október 2., szombat

Mást ígértem...


...de ezt most bármi áron meg szeretném osztani, nem megfeledkezve a beígért szendvicskrémről, ami amúgy szintén készen áll a debütálásra. Szajkózom állandóan ezt a gyorsan, otthoni alapanyagokból finomat, de tegnap ezzel a recepttel kapcsolatban jelentős előnyre tettem szert, amikor is egy nagy üveg finom mustot kaptam a szomszéd bácsitól. Az időmet igencsak leredukálja reggel óta az a tény, hogy két napig a gyerekeit egyedül nevelő anyuka vagyok, úgyhogy előrelátóan még tegnap teste 4-5 szép szelet kicsontozott karajszeletet belesüppesztettem egy adag mustba. Ehhez jött hozzá a permanensen fennálló sárgarépa-őrületem, meg némi aszaltszilva. Ebből lett az a nagyon egyszerű, eszméletlen finom és gyors kaja, ami méltán kerül be a receptfüzetembe, mint kipróbált és bevált recept. (erről a témáról egy külön posztot szándékozom írni, úgyhogy a receptfüzet témát itt le is zárom, csak a siker jelentőségére kívántam rávilágítani :))

Hozzávalók tehát a mustos-aszalt szilvás sertéskarajhoz:

2 zacsi jázminrizs
4-5 szelet kicsontozott karaj kockázva
4-5 szál friss sárgarépa kockázva
1 zacskó aszalt szilva
1 ujjpercnyi friss gyömbér
2 dl must
fél-1 deci szójaszósz
1 tk. étkezési keményítő
1,5-2 dl húsleves

A húst megmostam, kockáztam és egy éjszakára bepácoltam. Ma kiszedtem a pácból és egy forró wokban, nagy lángon úgy 1dl olajon megpirítottam, belereszeltem a gyömbért és hozzáadtam az étkezési keményítőt, ezzel 2 percig pirult. Utána ment hozzá a szójaszósz, majd a répakockák, ezzel 5 percig lefedve pároltam. Aztán mellédobtam az asztaltszilvát és a páclének használt mustot, majd a húslevest és lefedve 30 perc alatt elkészült. Mindeközben a jázminrizs 14 perc alatt elkészül, tehát cirka fél óra alatt isteni, laktató, egészséges és különleges ebédet sikerül az asztalra tenni. Három gyerek mellett a mennyiség és a gyorsaság a két legfontosabb szempont, ehhez társult az én elsődleges szempontom, az igényes kaja egyszerű alapanyagokból :)