"Addigra már...

...a zab is kidugta a fejét odafönt a lankán, úgy simult a rögökre, amikor oldalról érte a nap, mint valami áttetsző, zöld selyemtakaró. Bújtak a kerti növények, egymás után, s Buzát megtanította asszonyát a kapálás titkaira. Miképpen kell meglazítani a földet a kapa élével, nem mélyen, hogy gyökeret metsszen, nem is sekélyen, hogy kárba vesszen a munka, de úgy, hogy nőjön tőle dúsan a növény, mintha csak tejjel s mézzel öntöznék. Erős harmatok hulltak éjszakánként, s nőtt tőlük a legelő füve, mint húzták volna. Telt hassal tértek meg esténként a juhok, s az újszülött bárányok ugrándoztak naphosszat a duzzadó erőtől. Mely erő duzzadt mindenben, aminek földben volt a gyökere. Rügyek pattantak, virágok bomlottak, csírák fúrták át fejükkel az avart. Fehéren világítottak a kökények fent a dombokon, s a nádas menti rétekre aranysárga szőnyeget borított a békavirág meg a gólyahír. A kőrisligetben ibolya virágzott s az illata egészen a házig elért."
Szerintem én a születésbe vagyok szerelmes, és az egész posztot csak emlékeztetőül szánom, ráadásul jórészt magamnak, hogy még nyár van. Hogy miért? Mert tegnap este - nyár dereka ide vagy oda - visszavonhatatlanul éreztem az őszillatot. Ennek tiszteletére kezdetét veszi a gyógynövények és termések begyűjtése. Citromfüvet, levendulát, zsályát, rozmaringot, borsmentát, kakukkfüvet, zellerzöldet mélyhűtőbe, szárítva, teának és fűszerolajnak, mandulát, mogyorót és diót a süteményekbe, szilvát lekvárnak (idén rummal és gyömbérrel), és a paradicsomszószt, pürét ilyen-olyan fűszerkombinációban, padlizsánt vinettének, körtét szintén lekvárnak, a tavalyi nagy sikert aratott kakukkfüves és citromfüves változatban.Begyűjtöttem néhány dolgot:) Tetszetős mélylila, már majdnem ébenfekete padlizsán, zeller, karalébé, paradicsom, paprika, és fűszerek, oregánó vagyis szurokfű, citromfű és tárkony. Többre nem volt időm azalatt az egyetlen, áldásos és termékeny óra alatt, amit a fiúk bringázással töltöttek. A zöldeket szépen átpermeteztem egy nagyon gyenge vízsugárral, csokorba kötöttem és fellógattam a mandulafára. A citromfűből kizárólag teafüvet készítek, ami kiváló nyugtató és antibakteriális-antivirális hatású. A tárkony sültek mellé frissen is isteni, de én levesben szeretem a legjobban. Illetve fehérborecetbe téve zamatos-nyárízű salátaöntetet is fogok belőle csinálni. Az oregáno felhasználási lehetőségeivel egy lexikont lehetne megtölteni, ezért ezt a lehető legtöbb formában hasznosítom. A zsályát teaságra és sülthúsízesítésre ítélem, de neki van még egy feladata, nálam elsőszámú gnocchi-ízesítő, fokhagymával pirítom olívaolajon és ebben forgatom meg a frissen kifőzött tésztát..hmm...holnap ez lesz ebédre :)

Látjátok ezt?

Micsoda szín???? Szinte felháborító nem? :) egyáltalán nem erre készültem ma, de ennek a paprikának nem tudtam ellenállni. Főleg, hogy egy recept kipróbálása miatt hetek óta próbálok kápiapaprikát találni, mely csoda megfelelő helyettese lehet a kaliforniai paprikának. Gyorsan vettem is belőle két és fél kilót. Hogy miért vettem? Hát mert őszintén megmondom, s csak nagyon halkan suttogom, hogy paprikaőnagysága meg ne sértődjék, rettenetes-véres-verítékes munkába kerül jó minőségű, keményhéjú, lédús, roppanós paprikát rittyenteni. A mi földünkben ez annyit jelent, hogy sok hűhó semmiért. Az a néhány amit befalunk ugyan megsértődni már nem tud, de a szelleme se kísértsen :) Igen kényelmes teremtés, azt szereti, ha folyton vizes a földje és egyfolytában süti a nap, de nem akármilyen ám, nem az égetős, hanem a lágyan melengető fajta. nane...Elveimmel ellentétesen tehát, de ráraboltam egy kevés kápiára és megfőztem chilis-édes paprikakrémnek. Holnap debütál a szülinapomon előételként. Sajtokkal fogom tálalni de a bátrabbak jó minőségű étcsokival is megkóstolhatják. Amint leszálltak rólam a sáskák, megosztom a receptet is, egyenlőre itt a képe, mindent elárul, a recept már csak szócséplés :)

...de azért idekívánkozik, főként, hogy éppen pont most is ezt falatozom. Szombat óta gyakorlatilag megváltoztak alapvető szokásaim. Korábban például este, miután lefeküdtek a gyerekek mindig megkívántam egy nagy bögre langyos, tejhabos tejeskávét. Ennek azonban úgy tűnik vége :) mikor elhangzik az altató, nekem már a szundít a labda meg a síp versszaknál csak a sajtok és a paprikadzsem jár az eszemben...

Néhány dolgot megváltoztattam az eredeti recepthez képest, de úgy érzem ez csak még tökéletesebbé tette az amúgy is frenetikust. Szóval a recept:

1,5 kg gyönyörű színű, roppanós kápia paprika
2-3 db fűszerpaprika (én a kertben termett kicsi, nagyonerős, nagyonméregzöld fajtát választottam)
1 pohár almaecet
0,5 kg cukor

a paprikákat kimagoztam és apróra vágtam, majd egy nagy pohár almaecettel feltettem főni és alacsony hőfokon úgy 30-35 percig főztem. aztán az egészet leturmixoltam és egy szűrőn átpasszíroztam. visszatettem a lábasba és hozzáadtam a cukort, ezzel még alacsonyabb lángon 45 percig főztem és úgy 5 percenként átkavartam. Ennyi az egész. Lehűtöttem, kifertőtlenített csatos üvegekbe töltöttem. A hétre már vannak vendégeim is, akiknek mindenképpen feltálalom illetve vannak vele szendvicsötleteim is.

...

...őszintén bevallom, nem nagyon hittem benne. A fűszerek összetétele megengedett némi fantáziálást, de a cukkini állagával kapcsolatban voltak kétségeim. Miután egy napig a kamrában állni hagytam, ma délután nem bírtam tovább és feltéptem egy üveggel az elkészült savanyúságból. Az eredmény félelmetesen jó :) A zöldség roppanós maradt, az íze tökéletesen illeszkedik vadhúsokhoz és szimpla hétköznapi húsételekhez egyaránt. Pont elég édes, pont elég savanyú, pont elég sós és pont elég pikáns. Semmi túlzás, szimpla tökéletesség. Éljen a gasztrokémia.

A hozzávalók tehát:

3 kg cukkini
60 g só (én a DM-ben kapható rózsaszín kristályos fajtát használtam)
450 g cukor
5 dl jó minőségű fehérborecet
100 g tormagyökér
200 g mogyoróhagyma (a recept szerint, amit én vöröshagymával helyettesítettem)
2 ek. mustármag
1 ek. szemes fekete bors
8 babérlevél
4 csípős paprika
1 ek. borókabogyó
2 csomó kapor

(az előző posztban lévő kollázsban, a tányéron láthatóak a fűszerek )

A cukkini végeit levágtam és a héját nagyjából lehántottam, mert ezek már nem a pici zsenge darabok voltak, azokat inkább frissen érdemes elfogyasztani. Én a lóméretűeket használtam, amiknek nem túl szép és vékony már a héja. Kiszedtem a magokat, negyedeltem és 1 centi vastag darabokra vágtam. Nagy tálba tettem, ráöntöttem a sót, a cukrot és a borecetet és egy éjszaka a hűtőben állni hagytam. Másnap leszűrtem, a levét pedig a fűszerekkel felforraltam, és tíz percig rotyogtatva főztem. Hagytam kihűlni, aztán a jól kifertőtlenített üvegekbe rétegezve beletettem a cukkinit és a fűszereket és felöntöttem a levével, annyira, hogy ellepje. Csírátlanításképpen egy lábasban hideg vízbe állítottam az üvegeket és 15 percig 80 fokon főztem a kész, beüvegezett savanyúságot.
Hajrá! Rettentő kevés munka és a végeredmény lélekzetelállító. A hétvégi őzpörköltes gasztrosétánkig repített vissza, elképzeltem, hogy a vadgombás pörkölt mellé ezt eszem...hagyjuk is, teregetnem kell :)

Dor

Tudjátok mi az a dor? Illetve ez rossz kérdés mert egészen biztos, hogy tudjátok, hogy ismeritek ezt az érzést, talán inkább azt nem tudjátok, hogy így hívják. Vagy legalábbis, hogy a román nyelvben így hívják. Én is csak egy nagyon különleges könyvből tudom. Utoljára úgy öt évvel ezelőtt volt könyv rám ilyen hatással, pedig nagyfogyasztó vagyok. A különleges könyv címe: A trieszti gyors. Egy leárazáson vettem, megakadt rajta a szemem ajándékvásárlás közben, megnéztem az árát és majdnem felröhögtem. Kettőszáz forint volt. Azonnal megvettem. Ahogy megfogtam, tudtam, hogy nem hagyhatom ott és nem csalódtam a megérzéseimben. Több ponton is menthetetlenül tapadok ehhez a könyvhöz, valamiért úgy érzem, hogy nem csak pusztán nekem olvasónak jelent valamit, hanem egyenesen rólam szól. Mintha mindent ismernék, amiről ír, de nem akárhogy ám, nem elmondásokból, nem mások emlékeiből vagy ismeretterjesztő filmekből alkotott képek alapján. A képek bennem vannak. Ahogy olvasok Brassóról, a Kárpátokról, a ciberelevesről, a női erőről és bátorságról, a családról, a hagyományokról és azok tiszteletéről, mintha az egész én magam lennék. Ezekből, összegyúrva. Éreztem ez már egyszer, a vicc az egészben az, hogy Wass Albert Kard és kaszájában, ott én voltam Virág. Én voltam a nő, akinek a keze nyomán élet és étel terem, aki után csak úgy csattannak a kevés szóból faragott, lényegretörő mondatok, aki mélyen ismeri a természet bölcs titkait és meghallja saját ösztöneinek hangját, megérzi erejét. Én voltam. Míg olvastam, én voltam ez a nő. Mióta kiolvastam, azóta pedig küzdök, hogy én legyek ez a nő. De most nagyon elkalandoztam. Szóval a dor egy nagyon furcsa érzés. Megmagyarázhatatlan epekedés, leírhatatlan kiindulóponttal rendelkező, elementáris erejű. Mögötte a lélekben egy időre bánat és sóvárgás marad. Gyerekkoromban sokszor éreztem, aztán elmúlt. A második terhességem elején jött elő számtalanszor, és az is elmúlt. Aztán tegnap este egyszercsak megint éreztem. Legnagyobb megdöbbenésemre a kertben sétálva. Szeretek a szürkületben kiszökni hátra, az óriási diófa takarásába a fiúk és a zsivaly elől. Elmorzsolok egy paradicsomlevelet az ujjaim között, hogy érezzem a illatát és emlékezzem. Leszedem az érett példányokat, kitépek egy-egy gazt, mindenre vetek egy pillantást és közben a fáradt gőz helyére csendet, nyugalmat és földillatot engedek. Ebből a merengésből az ébresztett föl, amikor megláttam a cukkinitöveket. Nem hittem a szememnek. Hálás vagyok neki, hogy kibillentett a mélabúból amit a dor okozott, de azért ez már túlzás :) Mindenhol lesnek rám. Ezért most nagy adag édes-savanyú cukkini készül belőlük. Tudom chilizést és fűszernövényezést ígértem, de megint győzött a cukkini.
Ja és bocs az obszcén cukkinis fotókért, magam is már csak a kollázsban realizáltam :)

A könyv tiszteletére egyébként hétvégén egy remek fogást készítettem, mit ad isten cukkiniből, de az egy isteni pirog lett zöldsalátával, és annak a receptjét is feltétlen leírom, kár lenne kihagyni.