Tulajdonképpen közhelyes dolog. Kis pénzrápazarlással már bárhol, bármikor, bárki csinálhat magának tüzijátékot. Az augusztus 20-ai tüzijáték mégis nekem valahogy más. Egyrészt vége a nyárnak, még akkor is ha ez az állítás meteorológiai szempontból teljességgel indokolatlan. Gyerekkoromban ez a nyaralás végét jelentette. A tüzijátékot már a lakásunk közelében lévő Ágnes utcából néztük végig és én minden alkalommal éreztem a torkomban, hogy valaminek vége és egyben valami kezdődik. A pécsi nyarainkat a Mecsek oldalában gyökeret vert szőlőtőkék, a kútból húzott, fura ízű, karcos, kristálytiszta víz, a kapor illata, az eltemetett dongók, vakondok és fészekből kipottyant meztelen madárkák utáni gyász, a köményes tojásleves, a hajnali szalonnázások, a nagymama ölelő szeretete, a nagypapa szigorú tekintete, az irdatlan cseresznyefa árnyéka és a végtelen szabadság érzése lengte be, és nehéz volt búcsúzni tőle. Ahogy ott ültem tegnap, fáradtan a hosszú gyaloglástól, a Gellért-hegy lábánál, néztem a gyerekeimet, és ugyanez az érzés kerített hatalmába. Csak, mindazt amit egykoron egy évre búcsúztattam el, mostanra teljesen a múlt fehéres-szürkés fátyla borít. Nincsenek meg a helyek és nincsenek meg az emberek. Ők lettek a váza az emlékeimnek. Ott jöttem rá, hogy az én jelenem már nem rólam szól, én megkaptam az útravalómat mindenkitől érzések, érintések, illatok formájában, s ezt kell továbbadnom. Létkérdés, hogy gyermekkori önmagamat a batyu mélyéről képes vagyok-e előszedni. Az én jelenem a gyerekeim útravalója lesz egyszer, lábnyomok amiket bennük hagyok, hogy egész emberré válhassanak általa. Mindegyikük pontosan úgy fogadta a tüzijátékot, amilyen valójában. Lázár mászkált fel s alá, megsímogatta a lépcsőn ülőket, piszkált mindenkit akár idegen volt akár ismerős, mert ő ilyen, nem fél semmitől és mindene a testi kontaktus, az érintés és a jókedv. Simon bevackolt az ölembe, onnan figyelt , de befogta a fülét mert félt, mert ő ilyen, érdeklődő, okos, de óvatos. Ábel pedig állt egy nagyfiú mellett és bizonygatta, hogy majdnem akkora mint ő és közben iszonyúan élvezte ezt az új élményt, mert ő ilyen, már kisbabakorában is nagy akart lenni. És miközben ők teljesen önmaguk voltak, egy kicsit én is az lehettem és szerencsére senkinek sem tűnt fel az a néhány elmorzsolt könnycsepp, amit elejtettem, mert én ilyen vagyok, nem tudok uralkodni az érzéseimen :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése