Dor

Tudjátok mi az a dor? Illetve ez rossz kérdés mert egészen biztos, hogy tudjátok, hogy ismeritek ezt az érzést, talán inkább azt nem tudjátok, hogy így hívják. Vagy legalábbis, hogy a román nyelvben így hívják. Én is csak egy nagyon különleges könyvből tudom. Utoljára úgy öt évvel ezelőtt volt könyv rám ilyen hatással, pedig nagyfogyasztó vagyok. A különleges könyv címe: A trieszti gyors. Egy leárazáson vettem, megakadt rajta a szemem ajándékvásárlás közben, megnéztem az árát és majdnem felröhögtem. Kettőszáz forint volt. Azonnal megvettem. Ahogy megfogtam, tudtam, hogy nem hagyhatom ott és nem csalódtam a megérzéseimben. Több ponton is menthetetlenül tapadok ehhez a könyvhöz, valamiért úgy érzem, hogy nem csak pusztán nekem olvasónak jelent valamit, hanem egyenesen rólam szól. Mintha mindent ismernék, amiről ír, de nem akárhogy ám, nem elmondásokból, nem mások emlékeiből vagy ismeretterjesztő filmekből alkotott képek alapján. A képek bennem vannak. Ahogy olvasok Brassóról, a Kárpátokról, a ciberelevesről, a női erőről és bátorságról, a családról, a hagyományokról és azok tiszteletéről, mintha az egész én magam lennék. Ezekből, összegyúrva. Éreztem ez már egyszer, a vicc az egészben az, hogy Wass Albert Kard és kaszájában, ott én voltam Virág. Én voltam a nő, akinek a keze nyomán élet és étel terem, aki után csak úgy csattannak a kevés szóból faragott, lényegretörő mondatok, aki mélyen ismeri a természet bölcs titkait és meghallja saját ösztöneinek hangját, megérzi erejét. Én voltam. Míg olvastam, én voltam ez a nő. Mióta kiolvastam, azóta pedig küzdök, hogy én legyek ez a nő. De most nagyon elkalandoztam. Szóval a dor egy nagyon furcsa érzés. Megmagyarázhatatlan epekedés, leírhatatlan kiindulóponttal rendelkező, elementáris erejű. Mögötte a lélekben egy időre bánat és sóvárgás marad. Gyerekkoromban sokszor éreztem, aztán elmúlt. A második terhességem elején jött elő számtalanszor, és az is elmúlt. Aztán tegnap este egyszercsak megint éreztem. Legnagyobb megdöbbenésemre a kertben sétálva. Szeretek a szürkületben kiszökni hátra, az óriási diófa takarásába a fiúk és a zsivaly elől. Elmorzsolok egy paradicsomlevelet az ujjaim között, hogy érezzem a illatát és emlékezzem. Leszedem az érett példányokat, kitépek egy-egy gazt, mindenre vetek egy pillantást és közben a fáradt gőz helyére csendet, nyugalmat és földillatot engedek. Ebből a merengésből az ébresztett föl, amikor megláttam a cukkinitöveket. Nem hittem a szememnek. Hálás vagyok neki, hogy kibillentett a mélabúból amit a dor okozott, de azért ez már túlzás :) Mindenhol lesnek rám. Ezért most nagy adag édes-savanyú cukkini készül belőlük. Tudom chilizést és fűszernövényezést ígértem, de megint győzött a cukkini.
Ja és bocs az obszcén cukkinis fotókért, magam is már csak a kollázsban realizáltam :)

A könyv tiszteletére egyébként hétvégén egy remek fogást készítettem, mit ad isten cukkiniből, de az egy isteni pirog lett zöldsalátával, és annak a receptjét is feltétlen leírom, kár lenne kihagyni.