Túlzás lenne azt állítani, hogy a tegnapi vacsora nem volt tökéletes. A gond nem is azzal volt hanem a képen látható felhősárkánnyal. A vendégeim időben megérkeztek, rögtön rájuk rontottam egy kis szilvapálinkával, de csak szigorúan kóstolásképpen, lerogytunk az asztal mellé és egy jó beszélgetés közepette, az utolsó morzsáig mindent befaltunk és megittunk. A gyomrom először akkor szorult össze, mikor megláttam az első villanásokat, de mivel az ég nem dörgött, gondoltam a viharnak csak a fénye jut el hozzánk. Ha egy kicsit előrelátóbb lettem volna, akkor ma még lenne koktélparadicsomom. Akkor csak az almák, szilvák és az a néhány barack adja meg magát, amit a májusi esőzések okozta gombabetegségek meghagytak nekünk. Az első villámlás után még legalább két órát beszélgettünk anélkül, hogy fák levelei akárcsak megrebbentek volna. Aztán, úgy öt perc leforgása alatt szélvihar kerekedett, majd újabb öt perc múlva olyan jégeső, amilyet én még soha, de soha életemben nem láttam. Igazából csak halovány elképzelésem van arról, hogy hogyan tudtam volna őket megmenteni, de talán segített volna, hogyha az egész felkarózott sor tetejére rádobom a fiúk éppen nem használatos felfújható medencéjét. Fő a találékonyság alapon még útba is esett volna. De a pálesszel tompított agy veszít az élességéből, főként akkor ha még a bendő is tele. Így aztán - mintegy józanodásképpen - végigálltuk a vihart, akárcsak a himnuszt szokás, csendes áhítattal és hagytuk lecsapódni magunkban erejét. A tetőtéri ablakokat mintha valaki ököllel verné, a gyerekek - és ez ez egyetlen mókás pillanat a sztoriban - rezignáltan felemelték a fejüket a döbbenetes hangzavarban és közömbös arccal a fülükre húztak egy plüssállatot. Aztán, a vihar elmúltával a jótékony sötétség ráborult a sebesülésekre, úgyhogy teljesen felesleges lett volna kimenni a kertbe. Még volt egy olyan perverz gondolatom, hogy a fiúk dinamós zseblámpájával kimerészkedek, de az órára nézve - hajnali fél2 - elvetettem az ötletet és kissé gondterhelten lefeküdtem. Reggel tudtam, hogy nem tudok olyan korán felkelni, hogy a fiúk ne hallják meg, úgyhogy nem is próbálkoztam, hiába feküdtem már ötkor nyitott szemmel. Csak gondolatban jártam végig a kertet, belestem mindenhová és elképzeltem a pusztulás mértékét, de mindez a valóságtól merőben eltért, mint később kiderült. A virágok tekintetében sokkal rosszabbra számítottam, eltörött szárakra, kilyuggatott levelekre, levert virágfejekre, de még a legzsengébb szárúak is úgy álltak mint a cövek. A gyümölcsöknél nagyjából erre számítottam, több okból is. Lemosópermeten kívül egyáltalán nem került rájuk semmi vegyszer, így az egy hónapig tartó tavaszi esőzés teljesen elintézte az idei termést, a fele már amúgy is lehullott, a másik felét is talán csak a szorgos és önző hangyák tartották fent a fán felváltva, kétműszakban. A barackok egy sóhajtástól is megsérülnek és lehullanak, ezzel kapcsolatban sem voltak illúzióim. De arra egyáltalán nem számítottam, hogy a koktélparadicsomok gyakorlatilag a földbe lesznek döngölve. Sajnos azonban túlságosan számító vagyok a termések tekintetében, és miközben az egyik szemem sírt, a másik nevetett, mert így zöldparadicsomos savanyúság lesz az éppen falatnyi zöld, zamatos szemekből. A padlizsánok közül az érettebbek úgy néznek ki, mintha valaki céltáblának használta volna őket egy sörétes puskával a kezében, így lesz dolgom holnap dögivel. Egy dolog miatt tartozom köszönettel a viharnak, egyrészt, hogy a tetveket leverte, másrészt, hogy a cukkinivirágok felét megsemmisítette :) Így megy ez a kertben, ahol születés és egység van, ott a rombolás és a bomlás is megjelenik egy idő után. Jó kertész azonban ezt is önnön szolgálatába állítja, s így teszek én is. Éljen tehát a komposztálás, a bomlás melege :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése