...van házőrzőnk. Ezt egészen pontosan ma reggel óta tudom, mióta összetalálkoztam vele kárelhárítási segélyakcióm keretében. És egyébként kicsit gyanakszom is, hogy az egész vihar-sztori neki csak pont kapóra jött és a rombolás nagyrészéért valójában ő a felelős. Ez a kertész énem, aki bőszen szónokol ellene és mindenféle válogatott halálnemekre kárhoztatná legszívesebben. Vele azonban vitába szállt a szociális érzékenység-énem és a kreatív is, mert ez a szemtelen zabálógép közelről valami egészen gyönyörű. A színe élénk narancssárga, a feje pedig átmenetesen lesz füstös-fekete, a mintázata hihetetlen sokféle és ekkora méretben - kinyújtott tenyeremen a középső ujjam tetejétől a kéztövemig - kifejezetten impozáns látványt nyújt. Eddig csak apró barna típusokkal találkoztam és kíméletlenül becsigairtóztam a virágoskertet ellenük, mert gyakorlatilag nem maradt meg sem az árnyékliliom gyűjteményem, se a bőrleveleim, se a kínai hamuvirágom. Miféle kertész vagyok én? Utálnom kéne, sörrel felöntött tányérokat ásni a földbe, hogy beleessenek, meg fokhagymaolajas vagy szappanos vízzel teli vödörbe gyűjteni őket, elegáns mozdulattal kettéhasítani egy élesebb kapával vagy éppen lőporos hordóra tenni és alápörkölni. De mióta vele összefutottam, többé nem biztos, hogy képes leszek erre. Bár őszintén bevallom, ha a sorsszerűség rájuk is vonatkozik, akkor neki eleve elrendelés volt velem találkozni, és így is, úgy is üdvözült (vagy elkárhozott ki tudja). Úgy döntöttem élni hagyom. Megcéloztam vele a szomszéd telek még lakatlan őserdejét, hogy ott kedvére lakmározzon de három szaltó után fennakadt egy csipkebokron...ergo madársvédasztal lett belőle. Nyugodjék békében, legalább nálam fogyasztotta el az utolsó vacsorát :)
Egész délután begyűjtöttem és helyreállítottam. Semmit sem hagytam parlagon heverni. Egy óriási kalapácsot loptam a házfelújítóbrigád szerszámrepertoárjából és bevertem még egy pár új karót a régiek mellé a padlizsánoknak és a megmaradt paradicsomtöveket is újrakötöttem, összeszedtem a használható szilvákat, almákat, és begyűjtöttem újabb irdatlan cukkinikat. És mindeközben azon gondolkodtam, hogy már nem azért kell a férfiembör a házhoz, hogy elvégezze a nehezét, meg megegye a kenyere javát, hanem, hogy szittelje a kölkeket, amíg a mami kint sertepertél és végzi a kemény fizikai munkát :) Először is nesze neked patriarhális társadalom. Másodszor pedig eddig nem tapasztalt felfedezést tettem, ami megint csak azt bizonyítja, hogy mennyire szuperszónika a természet. A paradicsom - akiről már egy korábbi posztban ódákat zengtem - képes arra, hogyha a gondatlan gazda nem köti fel időben, akkor ott is gyökeret ver a száron, ahol érintkezik a földdel. A futóparadicsomok közül egy elfutott a földön úgy másfél méter hosszon. Voltak rajta szép piros termések, de mind a földhöz szegezve, mert több helyen is csatlakozást létesített az éltetővel. Tisztára mint egy eper, ami a napocska üdvözlése közben szétdobálja a karjait, aztán ott elfárad és legyökerezik inkább. Szinte irigylésre méltó ez az ösztönös, természetes problémamegoldó képesség. A találékony zöldparadicsomok sorsa, hogy finom savanyúság készüljün belőlük ezért én most igazán kiteszek magamért. Se nekik, se magamnak nem okozok majd csalódást :) Már elő is kerítettem egy röpke telefonos segítség igénybevételével azt a receptet, ami erre a legalkalmasabb. Holnap fogok nekifutni. Maraton lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése